Szeretek Éváék konyhájában ücsörögni, ide „hazatérni”. Itt kezdődött a Dévai Szent Ferenc Alapítvánnyal a kapcsolatunk, ennek a kicsi lakásnak a felújítására vállalkoztunk, úgy, hogy eredetileg nem is tudtuk, valójában hol van. Amikor a 9 gyermeket egyedül nevelő hölgynek a lakása tisztasági festésére vonatkozó segítségkérése elért hozzánk, úgy döntöttünk, a gyerekeink már elég nagyok, így bőven van segítő kéz, és azt a két vödör festéket meg tudjuk venni. Amikor a felajánlott segítségre válasz érkezett, akkor tisztázódott, hogy a borzasztóan lelakott kis lakás Déván található, mégpedig Böjte Csaba ferences rendi szerzetes alapítványának otthonában. Ez nem vette kedvünket, sőt, megsokszorozta az erőinket. Rájöttünk, hogy nemcsak a tisztasági festés édes kevés a hosszú évek alatt koszosra gyötört falaknak, lemállott festékű ablakoknak, de a mi erőnk is csekély a feladathoz, ide szakemberekre van szükség. Szervezkedni kezdtünk, támogatókat, segítőket kerestünk. Közben egyre érkeztek a fotók a nyílászárók, a fürdőszobák, a szekrények és a teljes felszerelés elrettentő állapotáról. Míg egy napon Gábornak elege lett: „El kell mennünk megnézni, mert ez sokkal rosszabb, mint amire számítottam.” És neki indultunk, élelemmel, süteménnyel, befőttekkel megpakolva. Mindez alig két éve volt. Az első este, amikor a kis konyha hosszú asztalánál ücsörögve kérdéseinkkel bombáztuk Nagyfalusi Éva nevelőt, még biztosan nem gondoltuk volna, hogy az alapítvány ilyen mértékben az életünk részévé válik.

Mindez miért aktuális éppen most? Nem tudom. Talán annak okán jutottam gondolatban idáig az 1848-as forradalom évfordulóján, hogy úgy tűnik, most újra Dévára kell koncentrálnunk.

Csaba testvérrel 16-án este találkoztunk, de már egy másik konyhában ücsörögve beszélgettünk, miközben pénteki böjtös estebédjét, paszujlevest kanalazott. Gyergyószentmiklóson már olyan baráti a fogadtatásunk, hogy nem a nagy ebédlőben, hanem a sokkal családiasabb hangulatú konyhai kis asztalnál terítettek nekünk vacsorához, ide telepedett mellénk Csaba testvér is. Nagy volt az izgalom, a nem éppen kicsi konyha tele volt emberekkel, vidám, megkönnyebbült légkörben szinte mindenki egyszerre beszélt. Érthető volt, és cseppet sem bántó, hiszen egy szörnyű, szorongással teli hét után végre fellélegezhettek: Orsi, a ház fiatal vezetőnője, március 14-én életet adott első gyermekének. Igaz, a kicsi koraszülöttként, csupán 7 hónapra jött világra, de mivel egy erős székely gyerek, jól viseli a megpróbáltatásokat. Pali, az újdonsült apuka, büszkén mutogatta a picike László Pál Zétény fotóit, a nagymama megállás nélkül telefonált, mindenki tudni akarta a legfrissebb híreket. Aztán egy pillanatnyi szünetben lehetőségünk nyílt Csaba testvérrel néhány mondatot váltani a sződligeti nyári táborról, egy újabb sződligeti látogatásáról, valamint a sok-sok jószívű ember adományainak elosztásáról is. Elmesélte, hogy nagyböjt előtt a dévai lakásokat is sorra járta, megszentelte. És bizony látnia kellett, hogy az elmúlt évek nem teltek el nyomtalanul, a dévai lakások berendezési egyre rosszabb állapotban vannak. Ezeket kellene kicserélni, ha lenne jobb, erősebb, újabb. A tervek szerint tanév végére befejezik a gyergyói ház hátsó felének megépítését, ezzel újabb feladat keletkezik: be kell rendezni.

Háromkútra, az egy hete leéget magyar iskola megsegítésére, több doboznyi adomány összegyűlt. Nagyon szerettük volna személyesen átadni, de nem mertük megkockáztatni az utat, melynek kb. 15 km-es szakasza földút. A hegyekben még nagy hó van, mely most kezd olvadni. Csizmánk vagy a havat, vagy a bokáig érő sarat taposta. Egy teherautóval fenn, a hegyekben elakadni, nem gyerekjáték. Lebeszéltek minket az útról, bár Gyergyóban Pali áradozott Háromkút szépségéről: „Mintha Svájcban lennétek!” Megtudtuk azonban, hogy a háromkúti gyerekek többsége a felsőbb osztályokat Gyergyószentmiklóson végzi, ehhez viszont egyetlen lehetőségük, hogy az alapítvány otthonába beköltöznek. Csupán néhány hetente tudnak hazamenni, akkor is csak úgy, hogy a háromkúti falugondnok hozza-viszi őket saját autóján. Vasárnap estére is vártak vissza az otthonba néhány gyereket, megígérték, hogy adományainkat átadják Erzsikének, a falugondnoknak.

Az otthonokban a gyerekek mindenhol az ünnepi szereplésekről beszéltek. Dózsa Györgyön például már pénteken a vasárnapi ebédet készítették elő, mivel másnap a templomban, illetve a faluban, sőt, egy közeli településen is az otthonban élő gyerekek adtak ünnepi műsort. Dózsa György légköre csodálatosan békés. A nagy, közös konyha-ebédlő-tanulószoba soha nem üres. És szinte mindig van egy gyermek, aki ebéd után a széken, vagy a kanapén ülve elalszik. Békésen, tisztán, teljes nyugalomban. Most éppen egy nagyobb lányt láttunk a kanapé sarkán ülve, fejét hátrahajtva aludni. „-Verset tanul..” – mondta nevetve Éva, a ház vezetője. Közelebb lépve, a lány ölében egy papírlapot láttam, rajta Petőfi Sándor: Magyar vagyok c. verse.

Oroszhegyre vasárnap kora reggel érkeztünk. A községháza falán a székely zászló mellett lengett nemzetünk zászlaja, a homlokzaton pedig egy gyönyörű nemzeti szín kokárda díszelgett.

Szomorúan jutottak eszembe az elmúlt két évben hallott vélemények. Azok, akik következetesen azt kérdezik: „Már megint mentek Romániába?” Azok, akik szemükben hitetlenkedéssel, szájuk sarkába picit csúfondáros ránccal hallgatják, és nem hiszik: Székelyföld nem román. Persze, tudom, hogy a nagy többségben székelyek által lakott erdélyi területek immár 92 éve a Román Államhoz tartoznak, de azt is tudom, hogy az ott élők milyen erős hittel őrzik magyarságukat. Szomorú keserűséggel mesélik történeteiket, melyekben újra és újra felbukkan egy dátum, 2004. december 5. Azóta sok minden megváltozott, de nem bírják feledni, mindig emlegetik a csalódottságot, amit akkor éreztek, amikor az anyaország megtagadta őket. „Nem kellettünk” – mondják, bár mára már kicsit viccesebben mesélik ezzel kapcsolatos történeteiket, mint például a legutóbb Székelyudvarhelyen Béla bá’, aki akkoriban egy nevében is magyar vizsla tulajdonosaként tett szemrehányást magyarországi ismerőseinek: „Nézzétek, nekem még a kutyám is magyar, azt elismeritek, de én nem kellek nektek?!” – Sorra jutottak eszembe az ilyen történetek, miközben szombaton délután fejfájásom elmulasztása érdekében Gyergyószentmiklóson sétálgattam. Fényképezőgép nem volt nálam, de telefonommal készítettem néhány képet azoknak, akik nem hiszik, hogy a mai határainktól 400 km-re valóban magyarok élnek. Nemcsak a helységnévtáblák tüntetik fel a települések magyar nevét, de az üzleteken a feliratok, a reklámtáblák, az óriásplakátok, az intézmények cégtáblái, a boltok reklámújságjai, a helyi újságok is mind magyar nyelvűek. Magyar könyvekkel van tele a könyvesboltok kirakata, magyar nyelvű a mise a templomban. A román feliratok csupán másodlagosan, sokszor apróbb betűvel szerepelnek a feliratokon, valószínűleg kizárólag a törvény betartása végett.

Sajnos nagyon sok olyan emberrel találkoztam a Dévai Szent Ferenc Alapítvánnyal kapcsolatos támogatói munkánk során, akik mindezt nem tudják. És ami még rosszabb: nem is hiszik…

Pedig a legmeghatóbb, legszebb március 15-i műsort éppen a csíksomlyói Szent István Gyermekvédelmi Központban lakó székely gyermekektől láttam. Ajánlom mindenki figyelmébe, érdemes néhány percet rászánni: megtekinthető IDE kattintva.

A cikkhez kapcsolódó fotók megtekinthetők a képtár menüpontban, illetve IDE kattintva.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés