Mire megkerülöm a teherautót, már a sokadik kis ismerős arc mosolyog rám, pici karok fonódnak körém, már-már lehetetlenné téve a mozgásomat. A mögöttünk megálló személyautóból útitársaink, Ildikó és Tibor, valamint fiaink Máté és Roland szállnak ki. Előbbiek arcán némi bizonytalanság, a fiúk szemében viszont enyhe kétségbeesés tükröződik. Csak egy villanás számomra az arcuk, de azt felfogom, hogy kérdéseik arra irányulnak: tulajdonképpen hol is vagyunk, ide jöttünk-e, és mi is történik itt most velünk? Szeretném őket megnyugtatni, de ebben a pillanatban rakétaként csapódik hozzám egy kisfiú, majd’ ledönt a lábamról. Arcát az utcai lámpa gyenge fénye felé fordítom, és megismerem, ő Máriusz, Éva nevelő egyik olyan kis neveltje, aki rendszerint a szüneteket is a gyermekotthonban tölti, hiszen igazából nincs hova hazamennie. Megpuszilgatom, és megkérem, fusson, szóljon a nevelőnek, hogy itt vagyunk. Ildikóék felé fordulok: Megérkeztünk!

Fiaink, akik elég sokáig húzódoztak még a gondolatától is, hogy ide jöjjenek, az első Déván töltött óra után asszimilálódnak. Úgy tűnik, otthon hagyták mindazt, ami a mai tizenéves kamasz fiúkra olyan nagyon jellemző: a vagányságot, örök elégedetlenséget, finnyáskodást. A vacsoráról még elmenekülnek, egy kicsit ijesztő és idegen számukra az étterem hangulata, de amikor Éva nevelő felajánlja nekik, hogy ők ketten költözzenek be a fiúk közé a lakásukba, számunkra is meglepő módon elfogadják a lehetőséget. Pillanatok alatt becuccolnak az egyik emeletes ágyra, és kisvártatva az udvaron bohóckodnak a többi gyerekkel. Őszintén ámulok. Úgy tűnik Déva kifogyhatatlan a meglepetésekből.

Gábor kissé aggódik, amikor megtudja, hogy a számunkra kijelölt szállás az egyik vendégházban van, melynek helyét Éva rejtélyes mosollyal csak így határozza meg:  „a sínen túl”. Mégpedig szó szerint. A vasúti átjárónál pirosan villogó fényjelzést szirénaszó kíséri. Ezt sajnos egész éjjel halljuk, ez egy forgalmas vasútvonal. Sötétben nem sokat látunk a környezetből, de kísérőnk így jellemzi: „tiszta India”. Ez nem túl megnyugtató, mivel a teherautót csak másnap, világosban akarjuk kipakolni, a tonnányi adomány még a raktérben van. Bízunk az Isteni gondviselésben, és valóban, másnap reggel mindent rendben találunk.

A ház tetőterében vannak szobáink, az alsó szinten egy „család” lakik, ami az alapítványnál minden esetben egy nevelőt és tíz gyereket jelent. Kellemes meglepetés, hogy ez éppen a már említett Gábor nevelő és családja. Gábor villanyszerelő, így napközben, amíg a fiúk iskolában vannak plusz munkát vállal, ezen felül pedig – mint minden nevelő - mindenben helyettesíti tíz gondozottja számára a szülőt. Mos rájuk, tanul velük, mesét olvas a kicsiknek, ápolja őket, ha betegek, vigasztal, fegyelmez, életre nevel. A nevelők ezen felül felváltva vannak beosztva a különböző szolgálatokra. Például minden héten más a „vendégfogadós”, aki ilyenkor a többi, napi munkája mellett az érkező vendégeket fogadja, gondoskodik a szállásuk tisztaságáról, kimossa utánuk az ágyneműt, gardírozza őket. Elképzelhető, hogy milyen nagyon fáradtak, kimerültek.

Villámlátogatást teszünk a családnál. Gábor nevelő szomorúan mutatja, milyen állapotok között élnek: a házat ugyan nemrég felújították, de alulról felázott, a gipszkarton helyenként úgy megszívta magát vízzel, hogy málik, repedezik. Az egyik fiú véletlenül „belekönyökölt” az ágya mellett a falba: az esetet tátongó lyuk jelzi. Az egész lakásban doh, penész szag terjeng. „Valamilyen megoldást kell találnunk – mondja Gábor nevelő – ez így nem maradhat. Így betegek leszünk mindannyian.” Egyetértünk, miközben én arra gondolok, hogy milyen szörnyű tehetetlennek tudja ilyenkor érezni magát az ember. Nincs az az erő, pénz és energia, ami ide sok lenne.

A hétfő reggelt az adományok kipakolásával kezdjük. Először mindent felhordunk Éváék lakásába, hogy azok a nevelők, akik a konkrét „kívánság listát” írták, kiválogathassák, amit direkt nekik hoztunk. Éva korábban elmesélte, hogy sajnos a legtöbb nevelő is legalább annyira rászorult szociálisan, mint maguk a gyerekek. Ugyan minden lakásban van – hellyel-közzel felszerelt – konyha, mégsem tudnak nemhogy egy egyszerű palacsintát sütni a gyerekeknek, de még teát készíteni sem, ha este szomjasak, vagy betegek, mert a legtöbb nevelőnek gondot okoz még akár egy kiló cukor megvásárlása is. Kapnak ugyan zsebpénznyi fizetést (kb. 35-40 e. Ft), ebből fedezik személyes kiadásaikat, illetve spórolnak arra az egy hónapra, amikor nyáron szabadságra mennek. Ekkor a legtöbb nevelő ott marad ugyan az alapítványi lakásában, mert vagy nincs hova mennie, vagy nincs pénze elutazni, de mivel szabadságon van, nem kap sem ő, sem a saját gyermekei (akik ott élnek vele) a központi konyhán ellátást, tisztítószert, stb.

Elsőként Babi érkezik, aki óvónő és a mostani tanév elején állt szolgálatba az alapítványnál. A lakásból, amibe beköltözött tíz gondozott gyermekkel, gyakorlatilag minden alapvető felszerelés hiányzik, csak a bútorok vannak. Éppen ezért számára különösen nagy öröm, amikor sorra nyílnak az edényekkel, konyhai eszközökkel, ágyneműkkel és különféle használati tárgyakkal teli dobozok. Szorgosan, gondosan válogat: elviszi a kisasztalt, az egyik szőnyeget, bögréket, evőeszközöket, ágyneműket és még ki tudja mi mindent.

Éva sorra járja a lakásokat, hívja a nevelőket, hiszen olyan sok mindent hoztunk, hogy bőven jut minden családnak.

Egy fiatal, törékeny kis hölgy érkezik. Kiderül, hogy alig húsz éves, és ő is itt nőtt fel. Leérettségizett és most már nevelőként dolgozik az alapítványnál. Két paplanra és két párnára lenne égető szükségünk – mondja. Segítek neki megtalálni a zsákokat, amelyben mindezek lapulnak. Kiválaszt még pár bögrét, csendesen kérdezget, honnan jöttünk, hogy kerültünk ide. Szeme végig siklik a nagy asztalon, ahol már sorakoznak a különböző élelmiszerekből összeállított csomagok, szám szerint 23. Minden családnak jut ezekből?- kérdi szinte hitetlenkedve, és a szeme boldogan csillog, amikor igennel válaszolunk. Bizony látszik, hogy az élelem itt mindennél nagyobb kincs. Éva bíztatására, hogy válogasson még a holmik között, szerényen válaszol: Nem akarok nagyot markolni, csak azt viszem, amire nagy szükségünk van. Szóljatok inkább Babinak, hiszen neki szinte semmije sincs.

Meghatottan nézek utána.

Miközben Ildikóval azon igyekszünk, hogy a süteményeket, gyümölcsöt és egyéb élelmet igazságosan osszuk szét a 23 család között, a szobából vidám nevetés hallatszik. Éva, aki egyébként is mindig csupa mosoly, most is vidáman kiált: Gyere Judit, ezt fényképezd le! A lányok teljes eufórikus állapotba kerültek!

Kíváncsian kapom a gépet, és amikor belépek a szobába, már mindent értek. Három nevelő, a ruhák között válogatva néhány percre elfelejtette a napi nehézségeket, az állandó fáradtságot, az embert próbáló szolgálatot. Vidáman, kacagva, őszinte, már-már gyermeki felhőtlen gondtalansággal bohóckodnak. Amikor fotózni kezdek, szabadkoznak: „Még a végén azt fogják rólunk gondolni, hogy megbolondultunk!” De a mókázást nem hagyják abba, megfeledkeznek rólam, én pedig az időről. Csak állok a zsákok közé szorulva és figyelem, ahogy rakosgatják a „kincseket”: „Ez a szép ruha pont jó lesz az egyik kedvenc lányomra” ; „A lányaim imádni fogják ezeket a neszeszereket!” ; „Az egyik fiamnak nincs rendes cipője, remélem ez jó lesz rá!”  - Bár elég sok felnőtt ruha is van az adományok között, nekik mégis a gyerekek az első gondolatuk. Egyikükben felismerem azt a hölgyet, aki az első pillanatban kiragadott egy palacsintasütőt a dobozból, magához szorította és nevetve közölte: „Ha ezt  az egyet megkaphatom, én minden másról lemondok!” Talán soha sem gondolta volna az a jó ember, amikor ezt az egyszerű edényt bepakolta, hogy milyen örömet fog vele szerezni.

Gazdára talál a kis sarokpolc, ami eredetileg fürdőszobában volt, most viszont az egyik dévai otthon konyhájában lesz nélkülözhetetlen. Ez is, és Ancsa nevelő legnagyobb örömére a hőn áhított karnisok is a helyükre kerülnek, hála Tibornak, aki szorgosan szerel. Szerszámok, na és persze férfi munkaerő hiányában a nevelőnők nem sokat tudnának ezekkel az adományokkal kezdeni.

Később, amikor Máté és Roland már minden lakásba elvitték az élelmiszer csomagokat, Éva lakásából a kolostor udvarára hordjuk át az adományokat. Itt még tovább folyik a válogatás, amire pedig az itteni családoknak nincs szükségük, azt elszállítják az alapítvány többi gyermekotthonának valamelyikébe. A kerékpárokat és a padlóburkolót a vendégháznál pakoljuk ki. Előbbiek valószínűleg egy másik gyermekotthonba kerülnek, utóbbi talán éppen Gáborék lakásának reménybeli felújításakor jön majd jól.

Néhány gyermeknek külön ajándékot hoztunk, hiszen korábbi látogatásaink alkalmával már igyekeztünk megismerni őket, álmaikat, vágyaikat. Ezek a gyermekek olyan ritkán kapnak „igazi” ajándékot. Névre, személyre szólót. Nagy örömmel vásároltam, mégis túl személyes és érzelmileg rendkívül felzaklató élmény, amikor a hatodikos fiúnak, Istvánnak átadom az ajándék könyvet - Harry Potter 7. részét -, és látom rajta, hogy a könnyeivel küzd: nem is hiszi el, hogy valaki figyelt rá, emlékezett nemcsak a nevére, hanem a kívánságára is, és még teljesítette is azt.  Vagy a 17 éves Bianka, akinek még júniusban megígértem, hogy megtanítom sütni. Most félénken, szerényen, szégyenkezve fogadja el a nagy dobozt, mely szakácskönyvet, számos sütemény alapanyagot és persze csokoládét tartalmaz. Amikor megtalálja a kis csomagot, mely névnapi ajándékát rejti, komolyan attól félek, hogy rosszul lesz, olyan zaklatottá, érzelmileg izgatottá válik. Miért? – kérdi. Miért hozták ezt a sok mindent nekem? Miért pont nekem? Honnan tudta Judit néni, hogy én ezt olyan nagyon szeretem? – Emlékeztem rá, hiszen Te mesélted. – válaszolom, és ez nagyon megdöbbenti.

Másnap Larissát és Denisát látogatom meg, a kis mosolygós testvérpárt, aki már számos fotónkon feltűnt, minden látogatásunkkor sokat nyüzsögtek körülöttünk, éhezve, vágyva a szeretetre. Amikor augusztusban induláskor Larissa a nyakamba ugrott, megkérdeztem tőle: Mit hozzak neked legközelebb? – „Cokit” – volt a válasz. Tovább faggattam, hiszen ezek a gyerekek nem mertnek kérni, csupán apróságokat. Kiderült, hogy nagyon szeretne egy babát. Amikor a negyedik emeleti lakásba belépek csak a nevelő intésére vár, már robban is ki az ajtón és ugrik a nyakamba, szorosan átölel. És emlékszik. Mindenre. Pontosan. Leírhatatlan az öröme, amikor teljesül kérése.

Ezek bizony már érzelmi kötődések. Szerintem nem létezik ember, aki minderre érzéketlen maradna. Lehetetlen Déván akár csak egy fél órát is eltölteni anélkül, hogy néhány pici lélek élete, sorsa meg ne érintene. Komoly lelki erő szükséges ahhoz, hogy ne próbáljunk minden gyermeket „megszelídíteni”. Hiszen mindannyian ismerjük Saint-Exupéry Kis Hercegét: „… ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…”

Őket már nem tudjuk és nem is akarjuk feledni.

Alig indultunk el, a hazafelé vezető úton már a következő látogatásunkat terveztük. Fiaink is erre készülnek, többször is feltették a kérdést: Mikor jövünk legközelebb? Felesleges ellenkezni: Déva függővé tesz.

KÉPEK

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés