Alázat, türelem, takarékosság, színtiszta szeretet… és még számos fogalom kapott sokkal mélyebb tartalmat dévai látogatásunk során. Hazaérve, este a 14 éves kamasz fiamnak jó éjszakát kívánva – kérdésére – még néhány mondatban elmeséltem, milyen körülmények között is élnek ott a gyerekek. Képzeld – mondtam -, egy ekkora szobában, mint a tiéd, 7-8 gyerek lakik, alig lehet mozdulni az ágyaktól. „Nagy cucc” – volt a vállrándítós válasz – „nyári tábori feeling”. Elképedtem. Lehet, hogy a gyerekekben nem véletlenül működik sokkal hatékonyabban az „önvédelmi – túlélő program”?

Amikor délután ötkor kinyílik előttünk Déván a Szent Ferenc Alapítvány egyik lakásának ajtaja, Éva nevelő őszinte örömmel hívja a gyerekeket: Gyertek, végre megérkeztek a vendégek! Abban a pillanatban két kis kar fonódott a derekam köré, a gyönyörű barna szemű kislány olyan szorosan ölelt magához, mintha régen látott kedves ismerőse, hozzátartozója lennék. Denissának hívnak – selypítette, de más el is sodorták őt a többiek, alig tudtunk belépni az ajtón.

Rövid ismerkedés után felhordjuk a csomagokat, Éva azonnal felbont egy süteményes dobozt és megkínálja az éppen jelenlévő gyerekeket. Egyiket sem kell bíztatni, rávetik magukat és amíg be nem falják, megszűnik a külvilág számukra, néhány másodpercig nem létezik más, csak ők és a sütemény.

Nincs azonban idő a többi doboz kibontására, hiszen – bár nyári szünet van – szigorú napirend szerint élik mindennapjaikat, indulni kell vacsorázni. A kolostor melletti épületben hosszú asztalok, a gyerekek már jól begyakorolt rutinnal terítenek, a nevelők átveszik a „családjuknak” kimért étel adagot a konyhán dolgozóktól. Kenyér, margarin, víz. Az ebédről maradt paprikás krumplit igazságosan elosztották, minden asztalra jut egy tállal. Ami esetleg marad, senki sem viszi vissza, hanem körbe kínálják a többi asztalnál ülőket, talán ők még ennének. Egyetlen falat sem mehet kárba.

- Erzsike vagyok – csicsergi a kislány, miközben megállás nélkül jár keze-lába, és körbe-körbe futkos. – Varga Erzsébet a nevem.

Ekkor hirtelen elém ugrik egy másik leányka és állát felszegve, kemény hangon közli: - A testvérem! – A kb. 9 éves, 20 kg-os jelenség kétséget sem hagy afelől, hogy kishúgát mindentől kész megvédeni. Leguggolok, hogy csupán a magasságom okán ne kelljen rám felnéznie. A kezdeti bizalmatlanság pillanatok alatt szétfoszlik, bemutatkozik, őt Marikának hívják, de mindenki csak Zitának szólítja. Van egy másik testvére is, az Évike, de ő egy másik családdal lakik.

Később a nevelőtől megtudom, hogy a két kisebb lány olyan súlyos B vitaminhiánnyal került az alapítványhoz, hogy csontjaik, lábaik teljesen el voltak görbülve, járni sem tudtak. Még most is olyan mértékben le van maradva a növekedésben, hogy hormoninjekciókkal kezelik őket, a „harcias” nagytestvér pedig nemrég esett át egy nagyon súlyos tüdőgyulladáson, hosszú időt töltött a városi kórházban. Senki nem tudott vele maradni, a kórházi körülmények a nevelő szerint szörnyűek voltak, de a kislány zokszó nélkül tűrte, és még ebben a helyzetben is talált örömöt, hiszen minden nap csirkecombot kapott ebédre!

Az udvaron újabb gyerekek szaladnak hozzám, az egyik kislány ölelésre tárt karja mozdulat közben megakad, egy másik lép a helyébe, ő ölel át szorosan. A nevelő kicsit szomorú mosollyal magyaráz: Nagyon szigorú hierarchia van a gyerekek között, megharcolnak a pozíciókért.

 A lakásba visszaérkezve egy nagyobb lány már nagyon vár ránk. Miután illedelmesen bemutatkozik, megkér, hogy a kókuszgolyó receptjét adjam meg neki. „Illő lenne már megtanulnom sütni – mondja – hiszen már 16 éves vagyok!” Megígérem a receptet, de aggodalmai támadnak: Honnan tetszik majd tudni, hogy én ki vagyok, és melyik családban lakom? Megnyugtatlak Bianka, hogy tudom, hol talállak és azt sem felejtem el, hogy megígértem, legközelebb nemcsak a sütemény receptjét viszem, de a sütéshez szükséges eszközöket is, és együtt fogjuk elkészíteni a kedvencedet!

 Ahogy az adományokat tartalmazó dobozokat nyitogatjuk, egyre nagyobb az izgatottság, a gyerekek tágra nyílt szemekkel figyelik a nagy asztalt lassan teljesen beborító finomságokat. Éva nevelő pillanatok alatt intézkedik, gyors számolás, hány család van jelenleg és már készülnek is az „egység csomagok”. Ilyenkor, a nyári vakáció idején a nevelők kivehetik egy hónapos szabadságukat. A gyerekek többsége is haza ment már, néhányan táborban vannak, így a családok összevontan működnek. Erre egész szünidőben szükség van, hiszen számos gyermeknek egyáltalán nincs hova haza mennie, de nagyon sok olyan is akad, akit csak 1-2 hétre visznek el a szülők, nagyszülők vagy más hozzátartozók.

Figyelem a gyerekeket, és alig hiszek a szememnek, fülemnek. Bár az asztal roskad a lekvárok, befőttek, csokik és sütik alatt, egyikük sem nyúl hozzá, sőt, még olyan kérés sem hagyja el a szájukat, hogy egy kis „potya” édességhez jussanak. Elfogadták és mérhetetlen önuralommal tűrik, hogy a sok ajándék igazságos szétosztása után a saját nevelőjüktől kapják meg az adagjukat. Amikor a hűtőtáskát kinyitjuk és előkerül a 20 rúd paprikás szalámi, valamint egy hatalmas adag rántott hús, egyik lány őszinte csodálkozással kérdezi: Judit néni, miért tetszettek nekünk ezt a rengeteg mindent elhozni? – Több válasz is eszembe jut, de hirtelen kicsit zavarba jövök, mit is mondhatnék ennek a gyermeknek. – Szeretetből – mondom és egy megértő mosoly a reagálás – ezt mindannyian értik.

A nagylány néhány doboz rágót talál, látom rajta, hogy borzasztóan vágyik rá, nagyon szeretné legalább az egyiket eltenni. „Ez mentolos, Judit néni?” – kérdi, és igyekszik hangsúlyozni, hogy ő a mentolosan mennyire nagyon szereti. Mielőtt reagálhatnék – elég erős a késztetésem, hogy akár az egészet neki adjam – fegyelmezetten leteszi a többi közé és a kisebb gyerekeket betereli a szobába játszani, ne legyenek útba a pakolásnál. Csak amikor elkészülnek a csomagok és a gyerekek segítségével elindulunk, hogy minden családnak „kézbesítsük” a nekik jutó adagot, akkor veszem észre, hogy Bianka járása nagyon bizonytalan, bicegős. Kiderül, hogy teljesen egészségesen született, de egy kisgyermekkori gondatlanul beadott védőoltás, melynek a kezelését a szülők elhanyagolták, szinte teljes bénulást okozott nála.

 A lakás konyhája kiürül, már csak a kis Máriusz forgatja a kezében az egyik dobozból előkerült képeslapot. A neveket próbálja silabizálni – milyen gyerekek ezek? – kérdi. Nem gyerekek, hanem egy család, a barátaink, akik ezt a doboznyi finomságot nektek küldték – válaszolom. Család – anyuka, apuka és két kisfiú. Nem rendíti meg, ezek a gyerekek már nagyon megkeményedtek. A lap képes oldala köti már le a figyelmét – ez egy székesegyház válaszolom meg a kérdését. Nem érti. Jól beszél magyarul, de csak az egyszerűbb szavakat, kifejezéseket tudja, ezért fordítok: ez egy nagyon nagy templom abban a városban, ahol én születtem, és ahol a barátaink laknak. A doboz alján még néhány mesekönyv és három kisautó lapít. Máriusz mindet bevételezi, semmit sem bíz a véletlenre, ezért gyorsan eltűnik velük a szobában. A kisfiú már 9 éves, nagyon alulfejlett, és még csak az első osztályt végezte el az alapítványi iskolában. Szülei pásztorok, teljesen nomád körülmények között élnek, a kis Máriuszt sem ők, sem a későbbi nevelőszülei nem járatták iskolába. Élete első 8 évében csupán annyit tanult, hogyan kell a birkákkal bánni, és a kutyák ugatását utánozni.

 Éva nevelő fiai közül már csak Máriusz maradt itt, őt talán júliusban elviszik a szülei egy hónapra. Addig – mivel Éva velünk együtt jön haza szabadságra – egy másik családnál lesz elhelyezve. Váratlanul betoppan egy nagyfiú, mint kiderül ő is Éva családjához tartozik, éppen osztálykirándulásról érkezik, de már megy is tovább, a nagymamája Déván él, nála tölti  a nyarat. A kamasz fiú márkás sportruhája láttán kissé elképedek, de hamar megtudom, hogy ezek a ruhák általában német adományokból származnak. Több kamionnyi ruha érkezik, ezért az udvaron játszó gyerekeket nézve valóban az a benyomásunk támadhatna, mintha egy jól szituált családok gyermekeinek nyári táborába csöppentünk volna. Tiszták, csinosak, mosolygósak, kedvesek, illedelmesek.

 Évát - aki egy multinacionális nagyvállalat marketing vezetői állását hagyta ott, hogy Déván nevelőként dolgozzon – még este is kérdéseinkkel bombázzuk, és ő szívesen mesél. Elmondja, hogy több nevelő is van, akik már sok éve élnek az alapítványnál, és szinte zsebpénznyi összegért teljesítenek napi 24 órás szolgálatot. Egy nevelő 10 gyermekkel él együtt, és mint bármelyik átlagos családban, gondoskodik a gyerekekről mindenféle értelemben. Egyedül a főzést oldották meg központilag, de minden más az ő feladatuk. Egy szünet előtti nevelői értekezleten szembesült az újabb kihívással: minden lakást ki kell festeni a nyáron, és ez a nevelő feladata. Akik már évek óta ugyanabban a lakásban élnek, fokozatosan felújították, de Éváék lakása elképesztően leharcolt állapotban van. Nem lehet csupán kifesteni, lemázolni, mivel a falak és a nyílászárók is teljes felújításra, cserére szorulnak. Ehhez kért ő segítséget és mostani látogatásunknak a helyzet felmérése, a helyi lehetőségek megismerése volt a fő célja. Miközben beszélgetünk, Gábor folyamatosan fotózza a lakást, újabb és újabb kritikus pontokat fedezve fel, melyeknek javításáról feltétlenül gondoskodni kell.

 Este sajnos máris szükség lett az általunk vitt gyógyszerek közül kettőre: a kis Máriusz megfázott, szipog, fáj a torka. Az alapvető gyógyszerek szintén nagyon hiányoznak, pedig – mint jelen esetben is – néha elég lenne egy kis fájdalom- vagy lázcsillapító, torokfertőtlenítő, de nincs… hacsak a nevelő nem vesz nekik saját pénzéből.

 Reggelinél nagy az öröm, a kenyér és margarin mellé felvágott is van. A színtelen, íztelen szalámi pillanatok alatt elfogy, hiszen hetente csak kétszer kapnak- ez a hét most kivételes, hiszen már harmadszor kerül az asztalra.

 Délelőtti tájékozódó körutunk után a templom közelében várjuk a delet, szeretnénk részt venni a szentmisén. Máriuszt már másodszor vezeti haza Éva nevelő kézen fogva, a kisfiú ugyanis annyira izgatott, hogy már háromnegyed tízkor elindult a misére, mivel ő ministrálni fog! Lassan érkeznek a családok, gyerekek szépen felöltözve, megfésülve, a lányok gyönyörű ruhában, a fiúk hófehér ingben. Ez az egyetlen katolikus templom a városban, a misét magyar nyelven tartják. Egy csöppnyi magyar sziget Erdély szívében.

 Mise után mindenki a szép ruhájában ül asztalhoz, hogy elfogyassza a vasárnapi ebédet: „vegeta leves” (ízre nem rossz, de nem több, mint némi tészta saját főzővizében, melyet vegetával ízesítettek), tészta és pörkölt (ez utóbbi puding sűrűségű, szerintem liszttel van sűrítve, feltételezem azért, hogy laktatóbb legyen). A gyerekek szó nélkül kanalazzák az ételt, nem fintorognak, nem tologatják a zsírosabb húst. Minden elfogy, amit a tányérokra szednek. Saláta, savanyúság, zöldség, gyümölcs, tejtermék nincs. Arra már nem telik. Az adományok véletlenszerűen érkeznek. Legutóbb egy rakomány gomba. A nevelők nevetve mesélik, hogy mindannyian azt pucolták egész hétvégén, nehogy idő előtt megromoljon. Volt már teherautónyi Pick szalámi is – emlékszik az asztalunkhoz ülő 27 éves pesti srác, aki április óta önkéntesként dolgozik az alapítványnál -, akkor bezzeg már mindenki unta a felvágottat, de mivel romlandó volt, nem lehetett későbbre eltenni.

 A fülemben a mise végén elhangzott szavak csengenek. A pap felolvasta az aktuális kihirdetni valókat. A román katolikus egyház püspöke felhívással fordult a hívekhez, a jövő héten vasárnap a magyar árvízkárosultak javára gyűjtenek a román katolikus templomokban. A püspök levele végén Pál apostol a korintusiakhoz írt második leveléből idéz: Jelen bőségetek pótolja ki azoknak szükségét, hogy azoknak bősége is kipótolhassa majd a ti szükségeteket s meglegyen az egyenlőség.

  A Dévai Szent Ferenc Alapítványnál élők hálás szívvel fogadták adományaikat és azt üzenték: A Jó Isten százszorosan fizesse meg mindannyiuknak!

Ezúton szeretnénk a jókívánságot átadni a támogatóknak:

Buczniné Gozmány Gabriella

Csipán László

Hajdú Tiborné

Katona Lászlóné

Kováts-Katona Viktória

Ónodi-Szabó Mihály

Pokorny Vilmos

Soós Imréné

Soós Péter

Szalkai Károlyné

Szijjártó Andrea

Szolnoki Lászlóné

Tián Pál

Vona Gábor

 Fotók Déváról

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés