Gyergyószentmiklóson sincs ez másként, éppen ezért a városka végében teherautónkat megállító rendőrnek is szép hangos „Jó napot kívánok”-kal köszönünk. Majd kis híján felnevetek, látva Gábor kikerekedő szemét és egyre jobban megnyúló arcát, ahogy a rendőr egy szuszra eldarált román nyelvű szövegét hallgatja. A döbbeneten túl meg is rettenünk kissé: Na, ezzel most aztán hogyan fogunk szót érteni?! Szerencsére a 4-5 román mondat után, levegővétel nélkül ízes székely magyarsággal folytatja:

- Az Ön személyes és a gépjármű okmányait kérem ellenőrzésre!

Ó, hát mégiscsak egy derék székely legény ez az ember, nem lesz itt semmi probléma – gondoljuk. A rend zord őre közben rakományunk után érdeklődik. Gábor készségesen tájékoztatja:

- Adományt hoztunk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány otthonainak, van az autón bútor, háztartási gép, ruha, élelmiszer és néhány zsák liszt.

- Liszt? Aztán arról van-e papírjuk? – kérdezi a rendőr.

- Papírunk az éppenséggel nincs, hiszen ezt nem most hoztuk be az országba. Csíksomlyón töltöttük az éjszakát, ma reggel pakolták fel a lisztet, hogy a mai napon meglátogatott otthonokba a többi adománnyal együtt eljuttassuk.

Ekkor hangzott el az a mondat, amin először még jót mosolyogtunk, később azonban már egyáltalán nem volt kedvünk nevetni:

- Ha nem tudják igazolni a liszt eredetét, abban az esetben nemcsak az árut, hanem a gépjárművet is lefoglalom.

Azt hittük viccel. De tényleg. Meglepetésünkben csak néztünk rá bután, majd elszámoltunk magunkban háromig, és megpróbáltuk megérteni, mi baja lehet ennek az embernek, hogy ilyesmivel fenyegetőzik.

Gábor felajánlotta, hívjuk fel a csíksomlyói otthon vezetőjét, aki a liszt elosztása felett rendelkezett, vagy az alapítvány valamelyik vezetőjét, és igazolják, valóban nekik hoztuk, az ő otthonaikba visszük az árut.

- Igen ám – mondta a fiatal rendőr -, de én honnan tudjam, kivel beszélek a telefonban?!

Nagy dilemma, tényleg. Némi huzavona után, kezében a papírjainkkal átment az út másik felén az autóban várakozó kollégájához tanácskozni.

„Ekkor – mesélte később barátainknak Gábor – kezdtem átérezni a helyzet komolyságát, annyira, hogy már láttam magam egy bukaresti börtönben a rácshoz láncolva.”

Néhány perc iszonyúan hosszú idő tud lenni, ha feszült várakozással telik. A percek pedig csak múltak, mi ültünk az autóban szótlanul. Mindkettőnk fejében megfordult a kérdés: mit keresünk mi itt egyáltalán? Miért is kell nekünk újra és újra sok száz kilométert rázkódni egy teherautón, több, mint ezer kilométer tengerszint felett magasságban, ócska hegyi utakon? Élhetnénk a szép, kényelmes életünket a magunk biztonságában, ehelyett az út szélén arról győzködünk egy rendőrt, hogy az autón lévő 24 zsák liszt miatt nem hoztunk létre egy teljes bűnszövetkezetet, ahol a telefonvonal végén valaki csak arra vár, hogy igazoljon minket, ha ne adj’ Isten egy rendőr felhívja.

Hosszú percek elteltével másodmagával érkezett vissza a hatóság embere, szerencsére társa szintén beszélt magyarul. Kérték, mutassuk meg a rakományt. Gábor kiszállt, és a szemrevételezés után újabb hosszú alkudozás kezdődött. Sokadszor is elhangzott a fenyegető mondat az áru és a jármű lefoglalására. A jogszabályt akarták ismertetni, Gábor kérte, ne tegyék, úgysem értené, hiszen románul van, de elhiszi és elfogadja a szabályt: minden terményre vonatkozóan, ha azt bármilyen rövid útszakaszon szállítják, rendelkezni kell a származását igazoló dokumentummal. Mi ezzel nem rendelkezünk. Ami megtörtént, azon változtatni nem tudunk. Éppen ezért semmit sem kockáztatva Gábor a következőt mondta:

- A Dévai Szent Ferenc Alapítványnál 2200 gyermeket nevelnek, többek között itt, Gyergyószentmiklóson is. Ezt a lisztet nekik küldték Magyarországról, ez szó szerint a mindennapi kenyerükre való. Én elfogadom a szabályokat, elismerem, hogy megszegtem azokat, változtatni ezen nem tudok. De azt nem fogadom el, hogy a gyerekeknek szánt élelmet az én szabálysértésem miatt elvegyék. Kérem, hívjunk ide valakit az alapítványtól, aki igazolja a termény származását, rakjuk át az árut az alapítvány autójára, hogy azt elvihessék. Engem pedig büntessen meg, ahogy a szabályzat előírja. Ha ennek az az ára, hát foglalja le az autót, bírságoljon meg, vagy tegye, amit kell, de ha a lisztet elveszi, azzal tőlem nem vesz el semmit. Az nem az enyém, nekem attól nem lesz kevesebb. De nagyon sok gyereknek nem lesz mit ennie. Ezt az ő asztalukról veszi el, nem az enyémről.

A két rendőr szó nélkül hallgatta, majd beismerték, az igazi dilemmát nekik is ez okozza. Pontosan tudják, miről van szó, de nekik a szabályok szerint kell eljárniuk.

Hosszasan lamentáltak, közben persze nagyon sok mindenről szó esett. Többek között arra is felhívták a figyelmünket, hogy ezen túlmenően milyen égbekiáltó szabálytalanságokat tapasztalnak még a gépjármű tekintetében (pl. nincs a maximális sebességet feltüntető matrica felragasztva!).

A közel fél órás igazoltatás kézfogással és nem büntetéssel zárult.

Ez a történet, és minden, ami ehhez kapcsolódik, egy valamiről szól: a gyerekekről.

A rendőr megértette.

Később, székely vendéglátóinknak elmesélve a történetet, tudtuk meg, mennyire komoly volt a helyzet. A román rendőrség az őszi időszakban szó szerint rászállt erre a kérdésre, bármilyen mennyiségű terményt találnak az úton közlekedő járművekben, azonnal kérik a származás igazolását. Oroszhegyei történet, hogy egy bácsi bement szekérrel Székelyudvarhelyre, vett magának három zsák pityókát, hazafelé azonban megállította a rendőr. Mivel nem volt a krumpliról számlája, elvették tőle és még jelentős pénzbírságot is kellett fizetnie!

A másik érdekessége a dolognak, amit később újra  gyergyószentmiklóson járva tudtunk meg: az egész városban csupán két rendőr van, aki tud magyarul! Az Isteni gondviselésnek hála, mi éppen őket fogtuk ki.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés