Múlt héten kedden este kaptam egy üzenetet egy levelezőlistáról: „egy 3 hónapos kiskutyát kellene eljuttatni Székelyföldre…A kiskutya a tizedik magyar kutyafajta, a majdnem kihalt zsemlesárga rövidlábú erdélyi kopó első példánya, amelyik visszatér Erdélyországba…Ha ismertek egy vállalkozó kedvű személyt, aki elvinné az elkövetkező hetekben…”
Mosolyogva olvastam fel Gábornak, de a mosoly hamar az arcomra fagyott: „Hát persze, elvisszük!” – mondta habozás nélkül. Na de - próbálkoztam – mi nem is egyenesen Székelyföldre megyünk. De Gábor hajthatatlan maradt: Sebaj, legalább megismeri a hazáját!
Gyorsan válaszoltam a levélre, mielőtt meggondolnám magam. Tudtam ugyanis, hiszen volt már kiskutyám, hogy az elválasztást követő napok a legrázósabbak.
Csütörtökön este érkezett meg Aporka (hívónevén Villám). Megtudtuk, hogy összesen 8 kiskutya született az alomban, így a fajta létszáma immáron közel 50-re emelkedett! Nem tévedés!
A kutyusnak volt útlevele, egészségügyi könyve, törzskönyve, minden szükséges irattal rendelkezett, így aztán készen állt a nagy útra: haza Erdélybe!

Aporka szomorú barna szemekkel nézett a világba, aztán gyorsan feltalálta magát, megjelölt néhány sarkot a lakásban. Nagyon fáradt volt, ezért gyorsan elaludt az ideiglenes szállásának átalakított földszinti fürdőszobában. Aztán az első zajra, amit az emeleten okoztunk, azonnal felébredt, és megörvendeztetett bennünket a majd’ egy órás produkciójával: bemutatta nyüszítő, ugató, csaholó, ajtót kaparó tudományát. Németjuhász kutyánk egy darabig csendben fülelt az udvaron, majd kissé felháborodottan csatlakozott a koncerthez. Teljes volt az élmény. Ezt követően különösen jól esett a hajnali három órás ébredés.
Pénteken több megálló és sok órás zötykölődés után érkeztünk meg Dévára, a Szent Ferenc Alapítvány Gyermekotthonába. A kutyus fáradt volt, kedvetlen, de csak addig, amíg néhány gyerek oda nem szaladt az autóhoz. Tünde nevelő ajánlkozott, hogy vigyáznak az ebre, amíg mi ebédelünk, így felvitték a gyerekek a lakásba. Onnan hamarosan Erika nevelőék lakásába került, a gyerekeknek hitetetlen örömöt szerzett az addigra már vidáman futkosó eb. Árva gyerekek egy erdélyi gyermekotthonban és egy kis erdélyi kutyus, akinek a fajtája majdnem kihalt…
Amikor este keresésére indultam, Aporka már békésen összegömbölyödve aludt: alatta egy puha szőnyeg, egy párna, körülötte pedig sok plüssállat, és néhány csendben játszadozó gyermek.
Másnap újra hajnalban keltünk, és mivel az éjszaka már nyugodtabban telt, mint az előző, a kiskutya is vidámabban ébredt. Rögtön szomorú lett azonban, mikor rá kellett döbbennie, az utazás itt nem ért véget. Csak még néhány órát bírj ki - bíztattam - , ma már otthon ebédelsz! Délelőtt 11 óra körül érkeztünk meg Székelyudvarhelyre. A kutyus már nagyon nehezen bírta az utazást. Fáradt volt, szomorú, szó szerint lógott füle-farka. Ráadásul jó néhány fokot esett is a hőmérséklet, így aztán már ahhoz sem volt kedve, hogy az autóból kimásszon. Gazdája, egy rendkívül szimpatikus fafaragó székely ember ölben vitte be új otthonába. A meleg konyhában azonnal feléledt. Kezdte egy gyors pisiléssel, rögtön azután pedig rágnivaló után nézett. A páfrány nem ízlett neki, a cirokseprű sokkal jobban, egészen addig, amíg hangos csattanással el nem borult, kishíján fejbe kólintva a gazdit. A másfél nap alatt nagyon hozzánk nőtt a kutyus, szinte fájt otthagyni. De jó helyre került, szerető, gondos emberekhez, így aztán mi is megnyugodva, gyorsan elbúcsúztunk.
Aporka /Villám/, a zsemlesárga erdélyi kopó kislány hazatért Erdélyországba.

Képek :

Aporka, az erdélyi kopó

Tél Székelyföldön

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés