Gyergyószentmiklóson hideg tél fogadott bennünket, a fagyott táj vastag dér réteg alatt fehérlett. Amikor délután három óra körül befejeztük a teherautó kipakolását, már nagyon fürgén topogtam: - Nagyon hideg van nálatok! – mondtam Marikának, akit az otthonban nevelkedő gyermekek „mamának” szólítanak. Ő ugyanis az otthon fiatal vezetőjének, Orsinak az édesanyja.

- Mínusz 11, 12 fokot mutatott otthon a hőmérő. – válaszolta.

A szemem kikerekedett, döbbenten és gyanakvóan vizsgáltam az asszony arcát. A székely emberek humorát még mindig nem sikerült kellően kiismernem, most is valamiféle ugratást gyanítottam. De Marika nem viccelt, megtudtuk, hogy télen az átlag hőmérséklet náluk, illetve a Csíki medencében -30, -32 °C, de nem ritka a – 40 °C fokos hideg sem. A hegyek között megszorul a pára, gyakori a köd és a csikorgó hideg.

Időnk rövidsége miatt az összes bútort Gyergyószentmiklóson pakoltuk le, kérve Orsiékat, hogy amire nincs szükségük, juttassák el a kászoni házba. A gyerekek nagyon lelkesen pakoltak, még aznap este átrendezték szobáikat, és a közös helyiségeket is, a gyönyörű nagy épületben bőven akadt hely az újonnan érkezett berendezésnek.

A Dunakesziről érkezett szép üvegajtós szekrénysor az emeleti nappaliba, a tálaló szekrény az étkezőbe került. Ez utóbbinak nagyon megörültek, mivel az élelmezés egészségügyi ellenőrzésen felhívták a figyelmüket arra, hogy nem szabadna a konyhában egy asztalon tárolni az étkezéshez használt tányérokat. De eddig más lehetőségük nem volt. Vacsora közben is azt tervezgette a kis csapat, hogyan fogják a földszinti ebédlőt átrendezni, hogy a ház nyitásakor Csaba testvértől kapott ajándékot, a kb. 80 cm magas, fából faragott szobrot, a csíksomlyói Szűz Mária szobor mását végre méltó helyére tehessék.

Orsi és Pali a Felső-Gödről hozott hálószoba garnitúrának örülnek, hálálkodnak az adományozónak: eddig egyszemélyes ágyon aludtak ketten, ami a néhány hónapos házasok esetében nem szokott gondot okozni, de most már jön a baba... A nagy gardróbszekrény is az ő szobájukba kerül, eddig semmilyen berendezésük nem volt, elsőként a gyerekek szobáit próbálták berendezni.

A nagy felfordulásban lassan csitultak a srácok. Az itt élő gyerekek többsége már középiskolás, de este 10 körül már nekik is le kell feküdniük, másnap kezdődött az új hét, korán kellett kelni. Lefekvés előtt még belestem a lányok szobájába az emeleten: szinte bele ütköztem egy nagy koloniál szekrénybe. A kis hölgyek repdestek a boldogságtól, sokadszor pakolják ki-be a holmijukat, osztoznak a helyeken. Ez az a nagy szekrény, amivel a fiaim jól megbirkóztak Ürömön, szerintem nem felejtik el egyhamar, milyen nehezen cibálták le az adományozó családi házának emeletéről, félig-meddig „szétverve” magát a házat is. A sors fintora, hogy a szekrény most is az emeletre került, de ezúttal a tágas lépcsőháznak és a sok-sok segítő kéznek köszönhetően pillanatok alatt a helyén volt.

Reggel a kazán még nem melegítette fel a használati meleg vizet, a csapból folyó víz olyan hideg volt, hogy fájt a bőrömnek. Ellenben tökéletesen felébresztett. A gyerekek fegyelmezetten készülődtek, az emeleti mosdókban hamisítatlan lánykollégiumi hangulat uralkodott. Mire az utolsó bentlakó is elhagyta a házat, minden gyönyörű rendben volt: a reggeli edények elmosva, a közös helyiségek felmosva, a szobák összepakolva.

Nekünk is indulnunk kellett. A dízel üzemű autó nagy nehezen beindult, Csíksomlyó felé vettük az irányt. Ott több, mint száz, főként középiskolás gyermek él az otthonban. Négy zsák egészségügyi betétet raktunk le, majd egy gyors egyeztetés következett Csíkszeredán Böjte Csaba atyával, a november elején, Máriabesnyőn tartott lelkigyakorlat hangfelvételével kapcsolatban.

Az oroszhegyi napközibe váratlanul toppanunk be, de Annát nem sikerül teljesen meglepnünk, már hallott róla, hogy ott járunk a Hargitán. Gábor pakolt, én pedig együtt fogadtam az iskolából érkező gyerekeket a két nevelővel. Az óvodások a földszinti teremben folytatták az oviban megkezdett játékot, a nagyobbak hittanra siettek. A kisiskolások azonnal hozzáfogtak a házi feladat elkészítéséhez. Három második osztályos kislány ült egy asztalnál, a magyar leckéjüket írták. Oda húztam egy kis széket és igyekeztem segíteni példamondatokat írni. A szavakat néha másként ejtjük, bizony én is nehezen értem meg, mit is mondanak a székelyek, ők sincsenek velünk másként. A gyerekek sem értették mindig, mit is próbálok magyarázni, amin persze nagyokat nevettünk. Őszintén sajnáltam, hogy rohannunk kellett tovább. Anna persze nem engedett el ebéd nélkül, a pityóka leves jól felmelegített, kaptunk még zakuszkás kenyeret és igazi üstben főzött szilvalekvárt is.

Anna lánya Tímea csatlakozott hozzánk útitársnak. Marosvásárhelyen tanul, másodéves az orvosi egyetemen. Okozunk is némi fejtörést Margit asszonynak Felsősófalván. Az otthonok vezetői jó kapcsolatot tartanak egymással, ha utaznak, akkor az útba eső másik alapítványi otthont, napközit mindig meglátogatják. Így aztán Margit is jól ismeri Tímeát, de kicsit csodálkozott rajta, hogy velünk látja.

Margit alig egy hete írta nekünk, hogy sok könyvet kaptak, melyek még dobozban vannak, nagyon jó lenne egy polcos kisszekrény, illetve egy íróasztal, melyhez két gyermek is oda tud ülni. Mintha csak megrendelésre érkezett volna, az adományok között éppen volt egy olyan íróasztal, melynek mindkét oldalán vannak polcok, illetve fiókok. A Telkiből származó szekrénysorban pedig találtunk két olyan kisebb elemet is, melyek önállóan használhatók.

Minden bentlakásnak, napközinek megvan a maga hangulata, jellemzője. Sófalvára most először sikerült úgy érkeznünk, hogy igazi nagyüzemet találtunk, a délutáni tanulás kellős közepén. Amikor megálltunk a takaros kis parasztház előtt, néhány pillanaton belül egész gyereksereg özönlött ki a tornácra, majd berohantak Margit nevelőért, és zajos ovációval futottak az utcára. Kis fiúcskák cipelték a nehéz szekrényeket, a ruhás dobozokat. Az alagsorban (pincében) kialakított konyha-étkezőben néhány szót váltunk a vezető asszonnyal, miközben a fejünk felett mintha ezer lovacska ugrálna: megállapítjuk, hogy itt találkoztunk a legelevenebb, legvidámabb csapattal. Két lány rohant le fentről, hogy énekeljenek nekünk. Két népdalt (az egyik a Csitári hegyek alatt, a másikat sajnos nem ismerem) hallgatunk meg az előadásukban. Margittól megtudtuk, hogy a kisebbik lány két másik testvérével együtt (egyikük sincs még tíz éves) a nagymamánál lakik, édesanyjuk évekkel ezelőtt elhagyta őket, édesapjuk kora reggeltől késő estig dolgozik, a nagymama pedig fekvő beteg lett. Az ágyban fekve irányítja a három kislányt, ők végeznek otthon minden házimunkát. A másik leányka a dédnagymamájával él... A környéken nagy a szegénység.

Útközben sok mindent megtudunk a marosvásárhelyi egyetemről, annak tudatos és folyamatos elrománosításáról, a magyar anyanyelvű, székely tanulók háttérbe szorításáról. Tímea búcsúzáskor elmondja, legszívesebben már fordulna is vissza az „övéi” közé.

Ezúton is szeretnénk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány dolgozói, és az otthonokban élő gyermekek köszönetét és háláját tolmácsolni mindazoknak, akik adományikkal hozzájárultak életkörülményeik javításához. Legközelebbi utunkon remélhetőleg több helyre is eljutunk, és a már használatban lévő eszközökről is tudunk fényképeket készíteni.

Köszönjük mindazoknak, akik a gyűjtő munkát segítik, beszámolóinkat, felhívásinkat ismerőseiknek továbbítják.

Sokunknak nehéz, és szűkülő körülmények között kell nap, mint nap helyt állnunk. Mégis erőt ad az összetartozás ereje. Tudva, és érezve az áldást, melyet a Magyarok Istene bocsájt a Dévai Szent Ferenc alapítvány által végzett munkára tesszük, amit tennünk kell, és azt amihez a Jó Isten erőt, tehetséget adott.

Szeretettel:

Kurdi Judit és Soós Gábor

KÉPEK ITT