14:46 (helyi idő szerint)

Nagyvárad előtt

Átléptük a gúnyhatárt, és rögtön elvesztettünk egy órát. Ez nem jó hír, mert így is elég lassan haladunk, ráadásul már nagyon korán sötétedik.

Székelyhidat elhagytuk, Nagyvárad irányába tartunk. Ismét megfogadtuk, hogy többé nem megyünk a létavértesi határátkelő felé, mert a Deberecen-Létavértes kb. 30 km-s útszakasz rendkívül rossz állapotban van, helyenként 30 km/h sebességgel tudtunk csak haladni. Most egy teljesen új úton (nagyon Európai Uniósnak tűnik!) járunk, a minősége kifogástalan, csak még néhány helyen építik.

Galamb Erzsikére Székelyhídon a kastélynál találtunk rá, éppen vendégek voltak náluk Budapestről, az Orvostudományi Egyetemről. A parkban játszottak a gyerekekkel. Amikor mondtuk, hogy lisztet hoztunk, rendkívül nagy volt az öröm. Igaz, néhány napja kaptak 50 kg-ot Déváról (1 kg-os csomagolásban), de a helyi pékség nem akarta átvenni, mert még áprilisban lejárt a szavatossága. (megj: a pék az átadott lisztért cserébe „felesbe” ad kenyeret a napközinek) Mivel pénz nem volt, ezért a gyerekek második hete nem esznek kenyeret. Majd most fognak! Leraktunk nekik 300 kg-ot, azaz 6 zsákot, valamint itt adtuk át annak a két idős váci hölgynek a több zsáknyi ruha és cipő adományát is, akik két hete hozták el hozzánk felajánlásukat.

Bihar községben araszolunk. Ismét útjavítás (építés?).. forgalmi dugó... Még ma el kell érnünk Oroszhegyre, ha holnap be akarjuk járni Csíkot. Útközben megállunk Dózsa Györgyön. Itt egy viszonylag új otthon, „bentlakás” működik, a falu végén, a cigánysor elején. Sok minden hiányzik még, de Éva, az otthon vezetője a múltkor elmondta, most már nagyon jó helyzetben vannak, tavaly nem volt sem víz, sem áram és még tüzelőjük sem. Az áramot egy szál dróton hozták át a szomszéd bácsi házából, a vízért az utca végén lévő kútra jártak, kannákban cipelték. Amikor megkérdeztem, mire lenne szükségük, nagyon nehezen mondták el. Aztán egyre bátrabban sorolták: nagyon rossz a mosógépük, porszívójuk; termelnek zöldséget, azért jó lenne egy fagyasztóláda, óriási a hiány a cipőből, jó lenne polc a pincébe, a gyerekeknek írószer (papír, rajzlap, vízfesték, gyurma, zsírkréta), de hiánycikk a fésű is, és ha akadna egy kávéfőző... ez utóbbi persze a csak a vendégek miatt, hogy meg tudják őket kínálni... igen, a vendéget a legszegényebb helyen is nagy becsben tartják. A GPS 20.27-re jósolja a Marosvásárhely után, egy kis mellékúton található falucskába érkezésünket. És hol van még onnan a Hargita teteje!

Jobb kézre egy vadonatúj ortodox templom az út szélén. Minden településen van legalább egy ilyen. Teljesen új épületek, csicsás kupolákkal, a környéküket pedig felveri a gaz, látszik, hogy jó ideje senki nem járt arra. Minek építik? És főként, kinek építik? Rejtély. Egy ötletünk van csupán: Hirdessék fennen a nagy Óromán birodalom dicsőségét.

Szemben, egy domb mögött már Nagyvárad ipari csodájának lenyűgöző mementója látszik: egy füstöt okádó óriási gyárkémény.

16:00

Nagyvárad vége, egy benzinkútnál.

„Keresd a magyart!” – tartja a mondás. Nem gondoltam volna, hogy ez már itt is igaz. Hosszas mutogatás után előkerítettek egy fiatal kis hölgyet, akivel sikerült drága anyanyelvünkön szót érteni, kifizetni az útadót és venni két kávét.

Most beszéltem telefonon Mihály Annával, hogy szeretnénk Oroszhegyen tölteni az éjszakát. Ha egyszer végre odaérünk... talán éjfél körül. Sikerült kifogni a péntek délutáni csúcsforgalmat a városban.

18:00

Most hajtottunk fel Erdély egyetlen, mindösszesen 50 km-es autópálya szakaszára. Üldöz minket a hidegfront, mögöttünk már szél és hideg váltotta fel az eddigi nyárias időjárást. Amikor átkeltünk a Királyhágón, még gyönyörűen sütött a nap, ezer színben pompáztak a lombhullató erdők és a távolban feltűntek a nagy hegyek, melyek felé tartunk.

Leérve a völgybe, átvergődtünk a fekete tavi vásári forgatagon

Lassan leegy a nap, szürkül a fény. Velem szemben a hold dagadozik az égen.

Mi lehet otthon a fiainkkal? Biztosan élvezik a szülői felügyelet nélküli szabadságot.

Nem tudom, Gábor hogy bírja, én majd’ elalszok.

Jobb kézre most tűnt fel a tordai „hasíték”, - ahogy Gábor hívja.

22:57

Oroszhegy

Zsákfalu a Hargitán. 900 m tengerszint feletti magasság. A levegő kristálytiszta, miként az utca elején a hegyből csordogáló forrás is. Az égen százezer számra ragyognak a csillagok és a lassan megtelő hold. Olyan tiszta az idő – és talán a magasság is teszi – az az érzésem, ha kinyújtom a kezemet, elérem a csillagokat. A templom és az iskola épülete gyönyörűen kivilágítva.

A túlterhelt teherautó nehezen vánszorog felfelé a keskeny, szilás falusi utakon. Gábor hirtelen majdnem a fékre lép, döbbenten hajol előre és kikerekedett szemmel nézi a látomást: Előttünk, az egyik kis utca végén árnyak kavarognak az éjszakában. „Mik ezek?!” Én is csak meresztem a szememet, nem akarok hinni nekik. Az alakok keveregnek, ugrálnak, ficánkolnak, egyik hófehér, másik fekete, barna... (Jézusom, már olyan fáradtak vagyunk, hogy látomásaink vannak?! De mindkettőnknek ugyanaz?)

Lovak – nyögöm ki végül. Éppen előttünk. Hát persze, hiszen a forrásnál vagyunk, ahol egy nagy vályúba gyűlik össze a víz! Néhány sörény lebben, egyre lassabban közeledünk, nem tudjuk, mitévők legyünk. Ha a teherautó megállásra kényszerül, biztos, hogy nem tudunk újra nekilódulni a hegynek. Az utca túl keskeny, még félre állni, leparkolni is nagyon nehezen lehet, kikerülni a ficánkoló lovakat, pedig egyenesen lehetetlen. Az egyik fehér paripa ekkor felkapja a fejét, ránk néz, megrázza a sörényét, és mintha intene a többieknek, egyszer csak eltűnnek. Igen, eltűntek. Hihetetlen, de így volt. Ahogy haladtunk tovább, benéztünk a kis utcácskába, merre mehettek, de nyomukat sem láttuk. Lehet, hogy csak álmodtuk? Ideje lesz lefeküdni.

A kis vendégház az utolsó házak egyike az utcában, ez már szinte a hegy teteje. Belépünk a székely kapun, felmegyünk a tornácra. A kulcs a lábtörlő alatt. A ház ismerősként köszönt. Emlékezve Anna szavára, a mosdóhoz lépek, megnyitom a csapot. Csupán halk hörgés a válasz. Víz, az nincs... marad a háziasszonyunk által bekészített néhány palack forrásvíz – fogmosásra elég.

2011. október 8. (szombat)

8:15

Oroszhegy

Reggel még mindig nincs víz. A hegyi falu meredek utcáin nehéz a vízvezeték rendszert feltölteni, a vendégház pedig majdnem a hegy tetején van. A vizet a hegyen összefolyó forrásvizekből nyerik, eső pedig több, mint két hónapja nem esett.

Kárpótol a kicsi ablakon kitekintve, a reggeli párás napkeltében elénk táruló látkép. Elmondhatatlan...

7-kor keltünk (az nálunk még csak 6 óra :-( ), és a macskamosakodást követően elindulunk. Nyáron a csorda közvetlenül az ablakunk alatt baktatott ki a legelőre, kolompolásuk ébresztett. Most úgy tűnik, másik legelőt használnak, mert csupán néhány tehénke menetelt el az utcán, de éppen az ellenkező irányba. Egyikük megáll és bebámul a nyitott kapun. Meglepetten torpanok meg és kissé ijedten köszönök a rám nagy szemeket meresztő állatra: - Szia! Hát te? Hosszúra nyújtott, hangos múúúú a válasz. Gábor mögöttem lép ki a házból és én, mint egy kis kamaszlány, lelkendezve újságolom neki: „Képzeld, köszönt!”  Hát igen, itt nem csak nagy szemeket meresztenek egymásra, hanem köszönnek is... még a tehenek is.

A szűk utcán esély sincs megfordulni, ezért tolatva megyünk két utcával lejjebb, Mihályék házához. A gyönyörűen faragott székely kapun a feliratból megtudjuk, hogy azt Mihály Tibor és felesége Vass Anna csináltatta. Anna a Dévai Szent Ferenc Alapítvány helyi napközi otthonát vezeti, 45-50 gyermekről gondoskodnak kolléganőjével. Délelőtt főznek, majd az iskola végeztével gyülekező gyermekeknek enni adnak, tanulnak velük, nevelik őket, gondoskodnak róluk. Odafigyelnek minden rezdülésükre, kinek van még most, lassan a fagy beköszöntével is a lábán nyári szandál, melyik gyermek nem fürdött napok óta, kit kell tetűirtózni, melyiknek kell a saját szüleiről, a háztartásról is gondoskodnia, takarítania, fát vágni tüzelőnek, ha nem akar megfagyni. Sokuknak – mint a többi, az alapítvány napközi otthonaiba járó gyermeknek – az alapítványtól kapott ebéd a napi egyetlen étkezésük.

Tibor, a ház ura – több diplomás mérnök ember, aki néhány éve Székelyudvarhelyen tanít, számos könyv írója, helytörténész, a magyar történelem nagyszerű ismerője – az udvar végében egy fa asztalt sikál. A jellegzetes, székelyeknél elmaradhatatlan kalapban, és a népviseletnek számító gumicsizmában szorgoskodó házigazda vidáman köszön, pedig, mint kiderült, semmi oka a jókedvre. Kényszervágás lesz. „Szorulása van a disznyónak.” Mindjárt jön az állatorvos. Hát ez nagy baj. A székelyeknél a jószág, főleg a tehén elvesztése családi tragédiának számít. Mihályéknak 3 disznójuk volt az idén, az egyiket eladásra szánták, hogy legyen egy kis pénz.. kettejük fizetése nem tesz ki egy magyarországi mércével mért átlag fizetést...

Anna reggelihez terít, mi szabadkozunk, csak köszönni jöttünk be, de már mennénk is tovább. Persze nem engedik, reggeli nélkül egy tapodtat sem! Közben gyülekezik a család. Máskor vidám lenne a hangulat, most pedig még a pálinkát sem fogadja el senki – pedig világhíres az eredeti oroszhegyi szilvapálinka!

Éjszakai látomásunk nem hagy minket nyugodni, de nagyon félve meséljük el, hogy lovakat láttunk, szabadon csatangolni, itt, majdnem a házuk előtt, az utcán. Anna arca cseppnyi meglepetést sem tükröz: „Igen, éjszakára ki szokták őket engedni.”- mondja. Hát persze – gondoljuk magunkban –, hova is mennének?

Megkapjuk a napközi épületének kulcsait, bepakoljuk, amit ide, illetve a szomszédos Székelyszentkirály otthonába hoztunk: tányérok, bögrék, tisztítószer, székek, és néhány személyes küldemény. A kétszintes épület egy kis tündérpalota. Gyönyörű festett szekrények (a nyáron szervezett kézműves tábor „eredményei”), megszámlálhatatlan kép és műalkotás a falakon (a gyerekek munkái), hangulatos, barátságos, vidám. Az emeleti ablakokat, mivel a régieken átfütyült a hideg téli szél, a nyáron új nyílászárókra cserélték. Csupán egy gond van mindezzel. Az épület a helyi egyházközségé. A plébános átengedte egy részét az alapítvány számára, használatra, de csak ideiglenesen. Végleges helyet kellene találni, de ahhoz pénz kell... mint ahogy az ablakcserét végző vállalkozó kifizetésére is...

9:37

Székelyudvarhely

Felhívtam telefonon Részeg Erikát, a kászoni ház vezetőjét. Nagyon örült, hogy újra találkozunk, de amikor megtudta, hogy most indulunk hozzájuk, szomorúan nevetett. Elmondta, ő éppen Székelyudvarhelyre tart, mert érkeztek adományba szekrények, és azt megy megnézni, mivel nagyon nagy szükségük lenne rá az otthonban. De megígérte, értesíti kollégáját, Szabolcsot, aki várni fog minket.

Kérdésemre, miszerint az öt „Kászon”-ból melyik faluba kell mennünk, azonnal rávágja: Kászonimpér! Románul mondd – kérem. A vonal túlsó oldalán döbbent csend a válasz. Tudod, a GPS olyan szánalmas, hogy csak románul ismeri az erdélyi településneveket – sietek magyarázkodni. Erika még mindig hallgat, majd kinyögi: Fogalmam sincs!

Nem lepődök meg a válaszon, a szívem mélyén még örülök is. Bárcsak soha ne is kellett volna megtanulniuk!

11:35

Kászonimpér

Az alapítvány legújabb bentlakásos otthona. Csupán egy hete költöztek be a lakók, egyenlőre csupán 15-en. Pici gyerekek, a legifjabb, Krisztián 20 hónapos, a testvére is alig több. Ízig-vérig székely gyerekek, egy barnább sincs köztük. A ház, melyet az alapítványnak adományoztak és gyönyörűen felújítottak, csodaszép! Igazi, békebeli nagy udvarház (a helyiek kastélynak hívják). Megtudtuk, hogy az 1800-as évek elején épült, Balási főkirálybíró háza volt. Mi tagadás, Balási úrnak volt ízlése, és a ház csupa boltozat, csupa rejtély (az alagsorban kialakított konyha és étkező régebben állítólag börtön volt, ahova titkos lépcső vezetett le, ezt is helyreállították és mi ezen mentünk fel a felsőbb szintre!).

Kedves Szabolcs és Részeg Erika nevelők Tusnádfürdőről költöztek át fogadott családjukkal. A tervek szerint a ház hamarosan 50-60 fővel fog üzemelni. Addig viszont még sok mindenre szükségük lesz... nagyon sok mindenre. Szabi a téli tüzelőt aprítja néhány nagyobbacska fiú és két helybéli ember segítségével. A férfiak a szomszédaink, mondja a húszas évei elején járó fiatalember. Átjöttek segíteni kalákába. Itt ez a szokás. Megismerkedtem velük, miután beköltöztünk, most ők jöttek át fát vágni, legközelebb mi megyünk nekik segíteni.

Igazi, vidéki béke és csend. Kászonimpér egy kis ékszerdoboz Tündérország közepén!

Lepakoljuk az adományokat, a lisztnek itt is rendkívül örülnek, 6 zsákkal, azaz 300 kg-ot kapnak. Van egy idősebb hölgy – meséli Szabolcs -, aki vállalta, hogy süt nekünk kenyeret. Ahány kiló lisztet adunk, annyi kiló házi kenyeret kapunk.

Hoztunk tányérokat, bögréket, és négy raklapnyi ruhát, textíliát. Az egyik dobozban kalapokat találnak. Határtalan az öröm! Székely ember nincs kalap nélkül, kerül is rögtön az összes gyerek és persze Szabi fejére is. Levente áll meg előttem, az alig 7-8 éves fiúcska szálfa egyenes tartással, rendkívül komoly képpel két kalapot próbálgat, arra kér, döntsem el, melyik áll neki jobban. Kerítünk hozzá nyakkendőt is, és elég kétszer megmutatnom, hogyan kell megkötni, szerintem megjegyezte.

Egy copfos kislány szalad le a lépcsőn, úgy 5 éves lehet. Olyan nagyon ismerősnek tűnik! Hát persze, jut eszembe, hiszen néhány hete Tusnádfürdőn ő vezetett körbe az otthonban. Most is mellém szegődik, idegenvezetőm lesz. A szobákban még finom „új illat” fogad. A friss festés, az új burkolatok, a vadonatúj ágyak. És ennyi. Szekrény talán csak egy szobában van, a többiben az ágyak végében, a földön vannak a szépen kimosott, összeghajtogatott ruhák. Függönyt már hoztunk múltkor is, de nincs mire felakasztani, a falakról még hiányoznak a képek, egy kis díszítés, amitől otthonos lesz ez a gyönyörű ház.

Ebéd közben meséli Balázs, mennyi mindenre lenne még szükségük. Például alig van konyhai felszerelésük. (Ahogy körülnéztem, szinte csak azokat az edényeket, eszközöket láttam, amiket augusztusban együtt vásároltunk Erikával Budapesten a sződligeti jótékonysági koncert bevételéből.) Egy gázzsámolyon főznek, amin csak a nagy edény áll meg, ezért elég korlátozott, mit tudnak készíteni. Például, ha rántás szükséges az ételbe, akkor az már komolyan megnehezíti a szakács helyzetét. Egyébként sem egyszerű Erikának – mondja Szabolcs -, hiszen nem csak a gyerekekről, a teljes háztartásról kell gondoskodnia, de főzni is neki kell. Közben az apró gyermekek körülötte ugrálnak, nem is lehet, és nincs is hová elküldeni őket.

Az ebéd tárkonyos, pityókás paszulyleves. Lassan nem lesz otthon, ahol ezt a remek ételt ne kóstoltuk volna, ha verseny lesz közöttük, ki főzi jobban, nyugodtan meghívhatnak zsűritagnak. Úgy tűnik, mindenhol ezt főzik. Érhető. Ízletes, laktató és főleg: olcsó.

A második fogás almás palacsinta (szerintem inkább fánk). Mennyei, de éppen csak kóstoljuk: a vendéglátónkat nem akarjuk megsérteni, hogy nem fogadjuk el, de a gyerekek elő elenni semmiképpen sem akarjuk.

14:28

Nyergestető

Kászon felé menet elhaladtunk itt, most megálltunk. Csend van. A levegő nagyon lehűlt. Csupán ketten állunk a kopjafák tövében, a nap lassan araszol lefelé, nagy, nehéz felhőket lökdös maga előtt. Az őszi erdő színei, a hegyoldalakat egy-egy foltban megvilágító fénynyalábok, az 1848-ban állított emlékmű, a tetőre vezető lépcső előtt a székelykapu, a kopjafák erdeje, a szélben lengő piros-fehér-zöld szalagok tengere. Nem szégyen, könnyet csal a szemünkbe.

Egyszer olvastam erről egy verset. Ha haza értünk, megkeresem.

Kányádi Sándor: Nyergestető

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüst hangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar se tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető:

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár s a császár
hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek

- alig voltak, ha kétszázan -,

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,

Mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

14:50

Csíki medence

Olyan az egész, mint egy nagy lapostányér, melynek a szélén körben hegyek magasodnak. Kislány koromban szerettük játszani, ha bő szoknyát adott ránk édesanyánk, hogy körbe-körbe pörögtünk, míg a szoknyánk egy körlapot formázott a derekunk körül. Ahogy akkor a fodrok repkedtek a szélén, úgy állnak körbe-körbe a hegyek a tenger szintje felett 650-re elterülő nagy magasalföld szélén. Nagyon költői (már-már giccses) a kép, ahogy a hegyek csúcsaikra felhősipkát kaptak, úgy viselik, mint a székelyek a kalapjukat. Aztán egyszer csak újra szűkülni kezd a látóhatár, az út mindkét oldalán hegyoldalak közelednek felénk, míg végül már csak egy szűk hasadékban haladunk. A haragos zöld, hatalmas fenyvesekkel borított hegyek között újabb gyöngyszem: megérkezünk Tusnádfürdőre.

15:54

Tusnádfürdő

Mindent adtunk, ami csak az autón volt: 5 zsák lisztet, több doboz ruhát, tisztítószert, edényeket. Itt nem sütik a kenyeret, egy környékbeli pék felajánlásaként minden nap ingyen kapják. A liszt viszont egy bentlakásos otthonban, ahol 110 gyermeket nevelnek, hasznos és sokoldalúan felhasználható élelmiszer. Biztos, hogy nem fog rájuk romlani.

A vendégeket minden otthonban nagy szeretettel fogadják és a székely ember számára komoly sértés, ha invitálását visszautasítják. Ez viszont számunkra okoz problémát, hiszen tudjuk, milyen nagy a szükség, és mi adni, nem pedig elvenni szeretnénk.

Tusnádfürdőn csupán egy kávét kérünk, amit nagy szeretettel készítettek és gondos odafigyeléssel szervíroztak számunkra.

17:10

Csíksomlyó

Közel 100, főleg középiskolás korú gyereket nevelnek a kegytemplom háta mögött található otthonban, mely korábban a Csíksomlyói Római Katolikus Gimnáziumnak adott otthont. Székelyhon számos kiemelkedő alakja folytatott itt tanulmányokat, például a csíki születésű Márton Áron erdélyi püspök is. Később volt árvaház, majd 2008-tól a Dévai Szent Ferenc Alapítvány kollégiumaként működik. Zsóka, a ház főnöknője hátán néhány hónapos kislányával érkezik. Az autón lévő értékekről gyorsan egyeztetünk vele, hiszen Csíksomlyó központi szerepet tölt be a térség otthonainak ellátásában. Lerakunk egy raklapnyi ruhát, cipőt, és néhány kanna tisztítószert. Hívnak, ne szaladjunk, vacsorázzunk, aludjunk ott. Nem lehet, még ma el kell intézni, amiért jöttünk, mert holnap estére otthon kell lennünk.

Nagyon szép ez a körút, de megfeszített tempót kíván, ha egy hétvégébe kell belezsúfolni. Mindig megfogadjuk, legközelebb hosszabb időre jövünk, legyen időnk körülnézni is.

19:50

Gyergyószentmiklós

Kerítés még mindig nincs, a ház udvarán egy magyar rendszámú kisbusz áll. Békésről érkeztek vendégek – mint azt később megtudjuk – a háztartási munkát végző munkatárs ismerősei. Nem jeleztük előre érkezésünket, ezért Pali – a ház fiatal ura – kemény tekintettel, bizalmatlanul nézi az udvarra beforduló teherautónkat. Amint lekapcsoljuk a fényszórókat, megismer, azonnal felderül az arca, ott hagy csapot-papot, őszinte örömmel jön elénk. Jó érzés, mint ahogyan az is, amikor az alig néhány hete üzemelő házban körülnézünk. Itt egy asztalt, ott az ülőgarnitúrát, amott a szekrényeket fedezzük fel, amiket velünk küldtek otthonról jószívű emberek. A függönyök, melyeket Dunakesziről ajánlott fel egy kedves adományozó, itt már a helyükön vannak, igaz, még csak ideiglenesen, hiszen függönytartó még itt sincs. Rögzítettük valahogy, mégiscsak legyen otthonos a ház – mondja Orsi, az otthon vezetője. Alig két hete házasodtak össze a fiatalok, és máris a nyakukba szakadt 18 gyermek. Fel sem veszik, nagy rutinnal végzik munkájukat: Orsi eddig főállásban óvónő volt, férje Pali pedig a szárhegyi otthonban dolgozott, és abból sem csinálnak titkot, hogy a fiatalember Böjte Csaba atyánál nőtt fel Déván. Amikor Csaba testvér Sződligeten járt, elmondta, hogy ő bizony már nagytata lett, hiszen felnőtt a keze alatt egy nemzedék, akik viszik tovább a munkát. Erre Pali talán a legszebb példa. Felnőtt, leérettségizett, megnősült és most a fiatal feleségével együtt vezetik az új otthont, nevelik a következő generációt.

Pali telefonál, néhány percen belül összeszalad a család: Orsi szülei, kisöccse, illetve nővérének gyermekei. Mind úgy köszöntenek bennünket, mintha régen látott rokonok lennénk. Itt vacsoráztok, alszotok – mondják, nincs ellentmondás, de kénytelenek vagyunk nemet mondani.

Még mindig nincs kazánunk – mondja Orsi - , a gyerekeket anyukámhoz hordom fürdeni, felváltva, minden másnap kerül egyre-egyre a sor. Eddig megoldottuk, de most már jön a hideg is. Pénz pedig nagyon szűkösen van, hitelre nem ad semmi a vállalkozó. Szerszámok is kellenének – veszi át a szót Pali –, egy ekkora ház és nincs még egy kalapácsunk sem. Balta, talicska, bármi, ami egy ház körül kell, nagyon jól jönne. Papíráru, különösen wc papír, már a saját pénzünkön vesszük. (Ez az alapítvány otthonaiban mindenhol nagyon nagy probléma. WC papír, egészségügyi betét, pelenka, írószer, füzetek.. óriási hiánycikk.)

A lépcsőfordulóban megpillantok valamit – Vettétek, vagy kaptátok? – kérdem Orsitól, szememmel a falnak támasztott, gondosan összecsavart piros-fehér-zöld nemzeti zászló felé intve. Vettük! – mondja büszkén, ki is tesszük, amint találunk neki méltó helyet!

Az autót pakolva (a szomszédos szárhegyi otthonnak is hagyunk itt lisztet, összesen 10 zsákkal, edényeket, tisztítószert, és lepakoljuk az utolsó raklapnyi ruhát) egy 10 év körüli fiú is a segítők között téblábol. Gábor sokadszor magyarázza neki, hogyan vegye le a teherautóról a dobozt úgy, hogy ne üsse meg magát, de nem ér célt, a gyerek következetesen a másik oldalra áll. Gábor némileg elveszítve türelmét megkérdezi tőle: „Mondd csak, értesz te magyarul?” A fiúcska megáll, kihúzza magát, mellét kidülleszti, az arca viszont megkeményedik, szeme haragosan villan. Sértődötten, szinte kiáltva mondja, talán még a lábával is toppant: „Hát persze hogy értek! Hiszen magyar vagyok!”

Ma nem először szökik könny a szemembe.

Odakint sűrű lett a sötétség, az eső szemetel. Autónk kifelé halad a városkából, egy kereszteződésben plakát a falon, az idei népszámlálásra készült: „Minden magyar számít!”

21:35

Oroszhegy

A szinte teljesen kiürült raktérnek köszönhetően ma már vidámabban haladunk felfelé a hegyi utcácskán. Kicsit reménykedek, de hiába. Nem tűnnek fel a lovak. Házigazdáinkat a késői órára tekintettel már nem zavarjuk. Annával napközben beszéltem telefonon, azt mondta, volt víz, be is fűtött a kazánba, hogy legyen meleg vizünk. Mi tagadás jól esne egy forró zuhany. Hideg, nyirkos a levegő. Fáradt vagyok, és nagyon fázok, amikor kiszállunk az autóból. Egyenesen a fürdőszobába szaladok, és vannak csodák: folyik a víz! Üröm az örömben: nem meleg. Tétovázok. Mosakodjak meg a langyos vízben, vagy várjam meg, míg Gábor feléleszti a tüzet... a lassan melegedő radiátor bizakodásra ad okot, várok.

Kár volt. Mire meleg lett, elzárták a vizet.. még fogat sem mostam...Nem vagyok túl vidám.

Még a kazánházba bekészített vacsora, az igazi, friss disznótoros sem tud felvidítani. Evés és persze már megint fürdés nélkül bújok ágyba.

Otthon, édes otthon, de messze vagy!

2011. október 9. (vasárnap)

9:50

Oroszhegy

Reggel 6.30-kor keltünk (jaj nekem, otthon még csak 5.30 van és vasárnap reggel! – nem vagyunk mi teljesen normálisak!) És lássunk csodát: folyik a víz a csapból! Nagy elszántság, és óriási lelkierő szükséges a langyos vízben való fürdéshez az idő közben fagypont közelire süllyedt hidegben.

Milyen kényelemben és jómódban élünk mi otthon, lehet, eddig nem is tudtuk!

Az Oroszhegynek és Szentkirálynak hozott lisztet el kellett vinni a pékségbe, ahonnan a két településen működő alapítványi otthonok ingyen kapják a kenyeret. Most egy kis viszonzást kapnak jóságukért. A férfiak mentek el a pékségbe a teherautóval, vissza – tekintettel az esőtől sárossá vált útra – már gyalog jöttek.

Reggeli előtt, amíg Tiborra és Gáborra várunk, a kis, 150 éves rönkház étkező-nappalijában beszélgetünk Annával. A hétköznapi élet sok apró részletére fény derül, ha két asszony beszélget. A bennem kavargó érzéseket lehetetlen leírni: szégyen és bűntudat (amiért eddig néha megfordult a fejemben, hogy mi bármiből is hiányt szenvedünk), harag, tehetetlen düh (amikor a marosvásárhelyi kollégiumi ügyintéző - aki kizárólag románul volt hajlandó beszélni, és szinte elzavarta a hozzá fordulókat – alig egy hetes történetét hallgatom), szeretet, békesség és túlcsorduló öröm, amikor a gyermekeikről, családjukról és a közösségükről hallok.

Anna fáradt és szomorú. Nagyon nem jókor jött ez a disznóvágás, karácsonyra tervezték. Nincs is hova tenni a húst, csupán egy kis fagyasztó szekrény van. Meg aztán, hízhatott volna még az a disznó, most, hogy leborjadzott a tehén, betakarították a murokot, pityókát, tököt, bőven lenne mit adni neki. Ráadásul úgy tűnik, a másikat is le kell vágni, lehet már holnap.

„Esmeg” búcsúzunk és elindultunk hazafelé. Isten áldásával. Reméljük.

11:45

Felsősófalva

A főútról egy kis utcácskába fordulunk. Pici parasztház, gyönyörűen kimeszelve, takaros kis udvarral. Ez a felsősófalvi napközi otthon. Gagyi Margit (ezeket a neveket Isten bizony nem én találom ki!) az otthon vezetője nem veszi fel a telefont, a kapu zárva. A szomszédasszony jön elő a kutyák ugatására. Templomban van – tájékoztat, kb. fél óra múlva kell jönnie. Nagyon hosszú még az előttünk álló út, nem tudunk várni. A szomszédék készségesen segítenek: nyugodtan rakjuk be hozzájuk, amit hoztunk – mondja az asszony, a férje pedig már tettre készen hozza a talicskát, ezzel könnyebb lesz behordani a zsákokat. Mert liszt ide is jutott, de ezen kívül lerakunk mindent, ami az autón maradt.

Szemerkélő esőben búcsúzunk szép Erdélyország nagy hegyeitől.

Gagyi Margit SMS-e később utolér: „A jó Isten áldja meg minden lépésükben! Nagyon- nagyon szépen köszönünk mindent! Az Isten fizesse meg.”

Elkérte e-mail címemet és később levélben is hálálkodott.: „Hálás szívvel szeretettel köszöntöm Önöket, nagy nagy örömmel köszönöm meg szépen a kedvességüket, adományaikat Hihetetlenül jól jön a segítségük, Isten fizesse meg sokszorosan Önöknek jóságukat. [...]Elég régóta szeretnének sütni a csoportom nagyobb kislányai, szeretik a süteményt nagyon és azt is, hogy finomságot készíthetnek és megtanulhassák a sütés fortélyait. Nem tudtam még lisztet venni, és nem volt egy deka lisztem se amit sütésre használhattunk volna. Nagyon nagyon örülünk a lisztnek. Nagyon nagyon örülünk a csészéknek, a kis tálkáknak nagy szükségünk van rájuk, szép lassan eltöredeztek a régiek. A tisztítószereknek is hihetetlenül örvendek [...]Ezek mind szükséges és hasznos dolgok számunkra. Köszönjük szépen a ruhákat is. Mindent mindent nagyon szépen köszönünk. [...] Sajnálom nagyon, hogy nem találkoztunk. Remélem még eltetszenek jönni hozzánk és találkozhatunk együtt. A jó Isten áldja meg minden lépésükben, sok szeretettel kívánok erőt egészséget és sok örömet boldogságot Önöknek. Szeretettel Margit és nagy családom.”

Közzétettem, hiszen ezek a sorok és az a sok szóban elmondott köszönet sem elsősorban nekünk szól. Mindenkinek, aki adományaival az alapítványt támogatta. A mostani szállítmány legjelentősebb része egy Kaposváron élő nyugdíjas hölgynek köszönhető, aki egész nyáron gyűjtögette a ruhákat (elsősorban németországi ismerőseitől, rokonaitól), a háztartásban nélkülözhetetlen textíliákat. Mindent gondosan kimosott, kivasalt (!) és gyönyörűen bedobozolt. Amikor a dobozokat bontogatták a címzettek, nem győztek álmélkodni. Nem volt kevés, összesen kb. 90 nagy doboz (4 raklapnyi!). Ezen túlmenően ez a hölgy elsétált az egyik közeli malomba és vásárolt 3 t lisztet. Felhívta az alapítványt, hogy ő ezzel tud hozzájárulni, el kellene szállítani. Mi csupán ebben segítettünk.

Senki nem a köszönetért teszi, amit tesz. De ezek a sorok minden bizonnyal erőt adnak mindannyiunknak:

Kedves Judit és Gábor!   Isten fizesse meg jóságukat, nagyon sok szeretettel várjuk szerény otthonunkban! Köszönöm szépen kedves válaszát, hálát adok Istennek, hogy hozzánk is elvezérelte Önöket. Isten éltesse sokáig erőben egészségben azt az nénit is aki össze gyűjtötte, megvásárolta ezeket a hasznos dolgokat. A jó Isten éltesse sokáig Önöket is, és áldja meg jóságával szeretetével minden lépésükben. Nagy segítség ez számunkra. Köszönünk szépen mindent, szeretettel Margit.

A margóra:

A történet teljessége okán mesélem csupán el, az Isteni gondviselés gyönyörű példáját. Hazaérkezésünket követő reggelen két telefonom is volt, a hétvégén meglátogatott otthonokból köszönték újra, amit vittünk. Meg aztán volt némi keveredés is, bizonyos szekrényekkel. Három darab szekrényen ment a huza-vona, amit állítólag Kászon helyett Gyergyóba vittünk, nem is értettem az egészet, hiszen most nem is volt szekrény az autón. Picit azonban bosszantott a helyzet, mert már-már úgy tűnt, mintha valamiben hibáztatnának, amiben teljesen vétlenek voltunk. Teljes félreértés volt az egész, ami abból eredet, hogy az új kászoni házban nagyon vártak bútorokat, mert szinte egy szekrényük sincs. Megnyugtattam őket, néhány héten belül biztos, hogy megy autó, azalatt majdcsak összegyűjtünk néhány bútort.

Aznap délután csengett a telefonom. Dunakesziről hívott egy kedves támogató: három helyről is lenne felajánlás, mindenhol több darab szekrény (szekrénysorok) van, de el kellene hozni, tudnánk-e segíteni?

Mit lehet mindehhez hozzáfűzni? Szerintem szükségtelen bármit is.

KÉPEK itt