Gombóc szorul a torkomba, néhány másodpercig csupán hallgatok, majd a gyermek mellé guggolva, szemébe nézve, csendesen kérdezem:

- Te nem szeretsz itt lenni? – és mielőtt válaszolna, már próbálom is vigasztalni: - Olyan szép itt minden! De hiszen jó dolgod van itt.. nem?

- De igen.. – mondja elgondolkodva, és a gyermek bánat, mint egy pillangó, már el is rebben. Botond szeme felcsillan, és a még nála is kisebb kísérőim hangos visongására mi is a nevelőládához rohanunk. Napos csibék vannak alatta, megszámlálhatatlanok. Néhányan kiutat találtak a rácsos tetejű láda alól és most sipogva szaladgálnak az őket kergető gyerekek elől.

Az augusztusi kánikulai meleg gyötrelmeit a teherautóban, és a hosszú utazás fáradtságát már el is feledtük, pedig alig fél órája érkeztünk meg a Marosvásárhely közelében található faluba: Dózsa Györgybe. Az Isteni Irgalmasság Gyermekvédelmi Központ vezetője Bajkó Éva kemény, elszánt munkával alig három év alatt igazi kis gyerekbirodalmat épített ki. Idén tavasszal még csupán tervként mesélt nekünk arról, hogy az otthon épületével szembeni rétből egy részt szeretnének beépíteni, illetve gazdálkodásra használni. Most már egy körbekerített, részben megművelt, háziállatokkal benépesített és lassan épületekkel is büszkélkedő birtokot láthatunk, ahol már működik a régen megálmodott kemence. Ebben sült a pille könnyű, csodásan finom ordás bukta is, amivel megérkezésünkkor kínáltak bennünket.

Az itt megvalósult eredmények gyönyörűen példázzák, hogy egy vezetőnek a gyermekotthon nem csupán munkahelye, hanem az élete. Rengeteg energiával, nagyon jó szervezőkészséggel, és valljuk be, erős politikai érzékkel kell rendelkezni, hiszen nem mindegy, milyen kapcsolatokat építenek ki adományozókkal, támogatókkal.

Másnap délután Gyergyószentmiklósra érkeztünk. A Szent Anna Otthon tavaly ősszel indult, egy régi, szépen felújított épületben. Idén, iskolakezdésre kell elkészülnie az épület új szárnyának, ezzel a bentlakó gyermekek száma a jelenlegi húszról, hatvanra emelkedik. Középiskolás fiatalok lakják, akik többségükben olyan falvakból érkeztek, ahonnan iskolai időszakban nem tudnának naponta bejárni. Egy fiatal házaspár, László Orsi és Pali vezetik a házat, Orsi édesanyja és egy bentlakó szakácsnő segítségével.

Az új épületrész felszerelése még nagyon hiányos. Ágyak lesznek, de ezen kívül is nagyon sok minden szükséges: takarók, párnák, ágyneműk, íróasztalok, olvasólámpák, székek, szőnyegek, függönyök…. minden, ami egy átlagos háztartás működtetéséhez kell.

Éppen ezért hagyunk itt valamivel többet az autón lévő adományokból: egy teljes szekrénysort, 5 vadonatúj étkészletet, több doboz tányért, bögrét, konyhai eszközöket, ágyneműket.

Miután útba ejtettük, és elláttuk lekvárral, szörppel, konyhai eszközökkel Gyergyószárhegyen a Kájoni János Gyermekvédelmi Központot, valamint Gyimesbükkön a Vígasztaló Szentlélek Gyermekvédelmi Központot, kissé elgyötörten érkezünk Kászonba. Sokszor megtettük már az utat, eddig még soha nem ért minket semmi baj, pedig többször is figyelmeztettek minket: ne igyunk a csapvízből, stb. Ettünk házi tejtermékeket, ittuk a vizet, nem okozott problémát.. egészen mostanáig.

A valamikori Balássy főkirálybíró házának bejárata előtt egy kis padon vidáman beszélgettünk a gyerekekkel. Álmélkodva néztem Krisztiánt, mekkorát nőtt. A kisfiút egy éve ismertem meg, akkor még Tudnádfürdőn lakott. Nevelője akkor is Részeg Erika volt, aki most már Kászonban a Szent Katalin Otthont vezeti Kedves Szabolccsal együtt. Krisztiánt csak a kicsit rekedtes, nyafogós hangjáról ismerem meg, nővére Kinga, akár az ikertestvére is lehetne. Harmadik testvérük is az otthonban él, 3,4 és 5 évesek. Mindhárman szó szerint az éh- és a fagyhalál elől menekültek meg, amikor a helyi orvos szólt az alapítványnak: valamit nagyon gyorsan tenni kellene. Akkor a legkisebb - Krisztián – csupán 8 hónapos volt, sem ülni, sem állni nem tudott, csak feküdt mozdulatlanul. Amikor megpróbálták felemelni, a lábának erejét próbálgatni, a két lába karikába hajlott, mint a gumi.. azt hitték, soha nem fog járni. Most pedig itt futkos, mászik a padra, Erika nyakába, fut a nővére elé, szaladnak a kiscsirkéket megnézni, merthogy csibe és disznó már itt is van!

- Amíg Tusnádon voltunk – meséli Erika – nem látogatta őket az édesanyjuk, igaz most is csak ritkán jön, pedig itt lakik a faluban. És most újra állapotos…

Kászonban sok az apró gyermek. Két önkéntes is van a házban, éppen előző nap készült el a kert új szenzációja: egy homokozó. A nagyobbacska (5-6 éves) fiúcskák szinte strandolnak a homokban, meztelenre (ahogy ők mondják: csóréra) vetkőznek és a fa keret széléről bukfenceznek.

- Élelemben nem dúskálunk, ezért is nagyon örültünk az ajándékba kapott csirkéknek, no meg a kismalacnak, ami házi sertés és vaddisznó keverék. Nagyon jó lenne – folytatja a ház vezetője – néhány bicikli. Bármilyen méret, a kicsi, háromkerekűtől egészen a felnőtt méretig, hiszen nekünk is nagyon jól jönne, amikor valamiért be kell szaladni a faluba.

A konyhában a mikrohullámú sütő csak dísz, sajnos nem működik. Én gáztűzhelyet sem láttam. Van ugyan egy nagyon szuper fatüzeléses épített kályha, azon főznek, de ha csak egy kis forró víz kell egy teához, az nem megy olyan gyorsan.

- Nekem most van a születésnapom! – mondja minden bevezető nélkül, hangosan egy fiúcska, aki a padra telepedett mellénk.

- Na ne mondd, és hány éves vagy? – kérdezem.

- Hét! – vágja ki büszkén. És tudod – folytatja -, mire haza megyek, én már egy évvel idősebb leszek!

Jót mulatok magamban, ahogy a homlokát ráncolva próbálja megérteni a válaszomat:

- Tudod, mire hazamegyek, már én is egy évvel idősebb leszek!

Bizonytalanul néz rám, míg el nem árulom, hogy nekem másnap lesz a születésnapom. Csak egy kicsivel több, mint hét…

Amikor az autóról lepakoljuk a Kászonba szánt adományokat, elmondom, hogy hoztunk konyhai eszközöket is, főleg bögréket. Erika furcsán néz rám, nem nagyon tetszik a tekintete. Nem különösebben örül, vagy csak ő is fáradt? – gondolom magamban. Az önkéntesek segítségével kirakjuk, amit ide szántunk. Erika mintha még mindig töprengene, végre kiböki:

- Volt ma itt egy házaspár, Érdről érkeztek. Pont előttetek mentek el. Pedig minket ritkán találnak meg, eléggé kieső helyen vagyunk. Ők meg csak úgy beállítottak. Erre jártak, kirándultak, és hoztak adományt. Bögréket! Azt mondták, hogy kaptak egy e-mailt, amiben azt írták, bögréket gyűjtenek. Örültünk neki, csak kicsit furcsa, hogy most ti is ezzel jöttök.

Régen nevettem ilyen jóízűt! Eljövünk az otthonunktól 700 km-re és szembe jövünk magunkkal a sarkon! Hiszen az érdi házaspár minden bizonnyal a mi levelünket olvasta, amiben a dévai otthon kérésére „bögregyűjtésbe” fogtunk. Szegény Erika meg azt sem tudta, hogy mondja el. Talán már azt vélte, hogy Magyarországon fertőzésszerűen terjed a bögregyűjtési láz.

Másnap reggel búcsúzunk Kászontól, és hazafelé indulunk. Útközben még betérünk Oroszhegyre. Itt napközi otthon van, Tamási György szeretetház, Mihály Tiborné Anna vezetésével. A nyári vakációban a nevelők táboroztatnak, programokat szerveznek, de a napközi nem működik.

- Van itt egy család – meséli Anna -, akiknek három gyerekük van. A napokban voltam náluk, vittem nekik ezt-azt, amit tudtam. Valamit tenni kell a gyerekekkel. Most, hogy nincs napközi, a kicsik még ahhoz a tál ételhez sem jutnak hozzá, amit iskolaidőben tőlünk kapnak. Mit csináljak? Nem főzhetek nekik minden nap! Már a szomszédok is szóltak, hogy nagy baj lesz ebből. Ők is próbálnak segíteni, néha adnak át élelmet, de sok nekik sincs. Csak hát sajnálják a gyerekeket… nagyon éheznek. Azt hiszem nem lehet tovább halogatni, beszélnem kell a kollégákkal, vegyék be őket valamelyik bentlakásba.

Nagyon sok ilyen és ehhez hasonló történetet hallottunk már, de megszokni lehetetlen. Minden alkalommal felkavar.

Ha valaki látni, tapasztalni szeretné, milyen feltételek között élnek a Szent Ferenc Alapítvány gyermekei, elegendő csupán az országhatárig utaznia. Debrecentől karnyújtásnyira van például Gálospetri. Szintén egy fiatal házaspár vezeti ezt a bentlakást, igaz, még ők is csak ismerkednek a hellyel, most nyáron vették át az intézményt. A poros kis zsákfalu szélén álló nagy épületben 14 év alatti gyermekek élnek, aki már kijárta az általános iskolát, másik otthonba kell költöznie, például Nagyszalontára. Arany János szülővárosában egy régi huszár laktanya épületeit kapta meg az alapítvány. Itt közel 100 fiatal számára teremtődött otthon, lehetőség a továbbtanulásra. Mindez szintén kizárólag a támogatók jóvoltából. A gyerekek – hasonlóan Dévához – családokban élnek, ami egy nevelőt és 8-10 gyermeket jelent. Külön lakrészekben vannak elhelyezve, de közös a konyha, az étkező.

Dévára szeptember első hétvégéjén érkeztünk, velünk utazott vissza szabadságáról Nagyfalusi Éva nevelő is. Hála a nagylelkű adományozóknak, a menza eszköz ellátottsága jó időre biztosan megoldódott: annyi bögre gyűlt össze, hogy minden gyermekre legalább 3 db jut. A furgon rakterét teljesen megtöltötték az adományok, melyek nagy része konyhai eszköz volt. Az iskola itt csak szeptember 17-én kezdődik, ezért a konyha még a befőzésekkel volt elfoglalva.

- Holnaptól vinettázunk – mondta Erika nevelő, és mi már tudtuk, ez nem mást jelent, mint a padlizsán sütését, hámozását, mely a közkedvelt zakuszka alapanyaga.

Éva nevelő családjában is nagy változás várható: a kolostor melletti tömbházból egy idén nyáron megüresedett kertes házba költözik 10 nevelt fiával. De ez már egy következő történet lesz…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés